Gyermekkorunk múltba süllyedt világát talán a karácsony előtti várakozás hangulata idézi fel bennünk a legérzékletesebben. Rég nem látott képek, arcok, tárgyak, helyek és helyzetek, rég elfeledett illatok, ízek, érzések támadnak fel a semmiből évről évre visszatérően. Az elmúlás füstköde ugyan megkeseríti valamelyest a szánk ízét, mégis jól esik legalább pillanatokra visszamerülni a csodákra váró ártatlanság korába. Az igaz bor... Decemberi estéken ma is újra meg újra ott érzem magam a havas külvárosi utcákon, ülök a szánkón, kétoldalt, a lámpák gyér fényében nagyanyám tejszínhabos gesztenyepüré-halmaiként siklanak hátam mögé a hókupacok. A szánkót apám húzza, léptei alatt meg-megcsikordul a hó. Csaholva rohannak elő a kutyák, de én most kivételesen nem félek tőlük. Végtelen nyugalommal és némi fontosságtudattal eltelve ölelem át két karral az előttem magasodó jókora demizsont. Mert mi nem csak úgy, összevissza szánkázunk ám, hanem bort szállítunk! Ajándékbort. Csingiling! A csengőszóra kiszalad egy asszony, betessékel bennünket a házba, odabenn mákoskalácsot tömnek belém, miközben apám teletölti az üveget az aranysárga nedűvel. A harmadik háznál már nem megy le falat a torkomon, így egy csinos kis csomaggal eresztenek útnak. Szánkázunk tovább a tejszínhabban, apám, puttonnyal a hátán, a Mikulás, én meg a kisinasa. Jól benne járunk az estében, mire kiürül a puttony is, meg a demizson is. Ezek a decemberi borszállítások néhány éven át tartottak. Végül annyi lett a „megrendelő”, hogy már nem futotta a kispesti telek szőlejéből préselt borból. Apám akkor már motorral hozta az alföldi szőlőt, és atombunkernek szánt, tágas, jó száraz és igen tisztán tartott betonpincéjében sajátos kis borászatot rendezett be. Azért mondom, hogy sajátosat, mert ő a szőlőt mindig alaposan megmosta, a fürtöket a család közreműködésével egyenként leszemezgette, s a száraz homoki szőlők levét a saját termésű, édes csemegeszőlejéből erjesztett musttal erősítette fel, tehát egyáltalán nem törekedett a fajtatisztaságra. A bora viszont kitűnő volt. Tiszta, zamatos, összetéveszthetetlen illatú, még a színe is mindig ugyanaz az aranysárga. Aki csak megkóstolta, újra kért belőle. Még fizetni is akartak érte. Távoli karácsonyok emléke Hogy sértődés ne essék, apám végül megszabta a bora árát, amely alig-alig fedezte a ráfordítás költségeit. De ez sem segített. Húsvétra már nemhogy ajándékba, de a család asztalára sem maradt egy árva palack sem. Bánta már apám, hogy belevágott a „borüzletbe”, mert minél többet termelt, annál nagyobb volt a ráfizetése, és annál kevésbé tudta kielégíteni az igényeket. Mondták ugyan neki, hogy: Ne pepecseljen vele annyit, Laci bácsi!, meg adták a tanácsokat, hogy hogyan csinálhat sokkal több bort sokkal olcsóbban, ő csak legyintett: Hamis bort én nem csinálok! Csinálta hát az igazit. A barátok, a kollégák az üzemből, az ismerősök és azok ismerősei meg vitték, mint a cukrot. Még Ványik elvtárs, a közutálatnak örvendő párttitkár is vásárolt apámtól, az osztályidegennek bélyegzett vasesztergályostól, akinek csak az volt a szerencséje, hogy még a „fordulat éve” előtt kiakolbólították a pártból. Merthogy állítólag az imperialisták géppuskafészkévé változtatta az üzemi faliújságot. Mire én is megjelentem apám életében, már leginkább csak a kispolgári elhajlásai miatt bírálták, amelyek közé valamiképpen belepasszolt a borászkodása is. De mivel abban párton kívül s belül is egyetértés uralkodott, hogy jó bort csinál, hát az ugyancsak jó torkú Ványik elvtársat elvhűsége sem tarthatta vissza annak élvezetétől. Így aztán apám kispolgári bora lassacskán átcsordogálva a politikai és egyéb érdekellentéteken, végül még az üzemi légkört is oldottabbá tette. Csak apám lett egyre búskomorabb. Nem elég, hogy elidegenítették a borától, hogy odalett a titok, az ajándékozás öröme, még sértődések is történtek. Végül ezek adták meg az utolsó lökést, hogy „bezárja a boltot”. Egy ideig még hiányolták, emlegették a borát, aztán letettek róla. Apám sokáig nem ivott egy kortyot sem, mert minden idegen bort gyanakvással fogadott. Mi meg élcelődtünk rajta, mint annyi más furcsaságán, vaskalaposnak tűnő elvén, vélekedésén, amelyek csak évekkel később világosodtak meg számomra. De már nem mondhatom meg neki, hogy tudom: amit mondott, mind igaz volt. Akárcsak a bora. Ezért is tisztelem annyira azokat, akik igaz bort és igaz szót mérnek. Kerül, amibe kerül. Édesapám emlékére
...már nem mondhatom meg neki, hogy tudom: amit mondott, mind igaz volt...
|