Pesti Zsibongó

Varázsszem: az első magyar gyermekmagazin-sorozat (1958) két főszereplője, Tóth Évi és Csupaszem főprofesszor

Kádárkádiában éltem én is… és ezt el kellene néktek mesélnem. Még akkor is, ha nem mese ez, gyermek.

Nagy politikai mesélők, „tiszta” neofiták hordják elénk az életük hordalékait, tapasztanak belőle maguknak sárfészket a magasban, és másoknak a szörnyűségek kicsiny viskóit. Pedig a magasban csak a haza lehetne, s benne mindnyájunk eltelt bő fél évszázada, úgy, ahogy volt, s ahogy most már távolabbról egy kicsit tisztábban lehetne látni.

Persze először mindnyájunknak az önkritika magasából kellene vizsgálódnunk. Magunkról könyörtelenül, másokról könyörületesen. Elmúlt életünk Árkádiája megérdemelné pásztori tekintetünk még akkor is, ha csak ritkán idilli, többnyire zavaros Kádárkádia volt, bűnös dagonyázások kádárkádja. Szemlénknek nem az lenne az értelme, hogy részvéttel tekinthessünk önigazoló vagy önsanyargató lelki tántorgásainkra, hanem hogy fiaink elkerülhessék a mi csapdáinkat. Az ügynökiáda sem azért fontos, hogy leleplezzük a fásult, elszerencsétlenült sorsokat, hanem hogy meggyőzzük gyermekeinket: nem szabad elárulni egymást… És nem csak azért, mert az csúnya dolog, hanem mert ránk dől gnóm gólem életünk, a gonosz sugárzástól kihull a bárányok selymes gyapja, kiég az otthon zöld füve, és Árkádia Atlantisznál is mélyebbre süllyed.

De milyen esélye van az igaz mesének a totális kérdéstilalom idejében, mikor csak az engedtetik meg, hogy bűnbakkereső ószövetségi csapdák és mitifikáló újszövetségi legendák között tántorogjunk?

Marad a varázsmese, a nyelvvarázs, bujdosni haramiásan, nagylászlósan interferenciás lelki tájakon, vagy van más út is? Olyan, amit nem csak a beavatottak értenek, hanem a nép is, az istenadta? Mikor mondtunk „ezeknek” igazat a történelemben mi, értelmiségiek? „Igazságainkat” mindig hatalmi céljaink igazították. Ha teológiát írtunk is, valahol mélyen az is többnyire a hatalom teológiája volt. Ha lelepleztünk egy „vallást”, egyből mindig „ellenvallást” alapítottunk, mint Mózes Egyiptomban.

Meddig terjed a bátorságunk, milyen mélyre mer hatolni az igazságkeresésünk?

Túllép-e a történetírók sokszor tudatosan szétszerkesztett szemléletén, ami általában csak a vélt vagy valós ellenfél ideológiájának, indítékainak, tetteinek kritikai összefoglalásából szerkesztett saját üdvtörténetecske, és a gondolkodást megsemmisítő, nyelvi terror szülte ellentétpárok foglalata: forradalom–ellenforradalom, szocializmus– kapitalizmus, fasizmus–antifasizmus, lopok és antilopok…

Ez így nem megy tovább.

A Kádár-rendszer politikai és jogi átvilágítása mai beteg politikai világunk miatt lehetetlen. A szellemi-lelki átvilágítás talán még lehetséges. Kádárkádiát, ahol valójában egy időcsapdában ott ragadtunk, talán még megközelíthetjük misztikus módszerekkel és józan parasztésszel, a kétszerkettő józanságával és a kabbala négyességével.

Így végül is még egyszer el kell mennünk Kádárkádiába. Nem azért, hogy igazolást keressünk szánalmasan heroikusnak vélt életünkre. Főleg nem azért, hogy ellenfeleink és saját magunk mosatlan „ruháit” és mosdatlan lelkeit leltározzuk, hanem hogy visszaszerezzünk valamit a sorsunk jobbik oldalából, ami az ifjúságunk volt. Meg kell vizsgálnunk, hogy az a jelzős Árkádia, azért egy kicsit Árkádia volt-e, mert azt-ezt öröklik gyermekeink.

Öröklik mulandó ligeteinket, ahol találkozhatunk sumák politikai szatírokkal, eszmehű farizeusokkal, minden birodalmat mindig kiszolgáló szadduceusokkal, forrófejű zelótákkal, Jóbbal is… és faun-magunkkal.

PezsiLexikon: Árkádia

Nagyításhoz kattints a képre!

Giovanni Barbieri: Et in Arcadia ego (1620)
Galleria Nazionale di Arte Antica di Palazzo Barberini, Roma

Eredetileg a Peloponnészosz-félsziget közepén található vidék, amelyet egy ősgörög pásztornép lakott. Már a hellenizmus korában is az aranykor színhelyének tartották, ahol az emberek az idilli természet lágy ölén, gondtalanul, elégedetten, boldog pásztorokként éltek. Árkádia ideális témája volt az ókori pásztorköltészetnek, például Vergilius pásztorverseinek is. A latin nyelvű irodalomban gyakran Szicíliába helyezték át. Később az európai reneszánsz és a barokk gazdag bukolikus irodalmában éli fénykorát Árkádia témája, és számos 16-18. századi festményen is megjelenik.

Az Árkádiában éltem én is kifejezés az Et in Arcadia ego latin mondatból ered, amelynek jelentését máig vitatják. Először egy olasz barokk festő, Giovanni Francesco Barbieri (szül. Guercino) azonos című festményén tűnt fel. A szöveg egy falrészletre van felírva, ezen pedig egy koponya fekszik, melyet pásztorok figyelnek elgondolkodva. A csendélet egyfajta memento morinak is tekinthető, amely arra figyelmezteti a pásztorokat, hogy lám, még Árkádiában, a legnagyobb idill közepette is ott leselkedik a halál. Eszerint a mondatot úgy is fordíthatjuk, hogy Még Árkádiában is ott vagyok (mármint a halál).

Mivel azonban a talányos latin mondatból hiányzik az ige, ezért született egy másik - sokkal közkeletűbb - fordítása is, amely úgy hangzik: Én is voltam Árkádiában... vagy Árkádiában éltem én is. Ilyen értelemben használja Goethe és Schiller is.

• Kepes iskolái
• Igaz bor
• A bor csodája
• Tábortűz retró
• A zöld herceg
• Bomba a fejbe

Támogatom a Pezsit...»
• Demjén 2009
• Búcsú
• Egy nyári este a 19. század végi villatelepen
• Búcsú Varga E. Árpádtól
• Zelnik József: Dante fátyla

Hozzászólások (8)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése