Pesti Zsibongó

Állócsillag a pop és a rock határvidékének égboltján. Demjén Ferenc koncertjein ma is ugyanolyan frenetikus a hangulat, mint harminc évvel ezelőtt volt. Pedig "csak fújja a dalt". De ettől néha libabőrös lesz a hátunk és a könnyeink is kicsordulnak. Máskor meg gyerekként fújjuk együtt a jólismert nótákat. Az ország legnépszerűbb Rózsija az idén első alkalommal április 17-én, a Pestszentimrei Sportkastélyban ragadta magával újra élőben a közönséget – szó szerint az unokáktól a nagymamákig.

Az őszinteség lejön a színpadról

A kényelmesebbek a modern sportcsarnok lelátóin foglalnak helyet, a színpad előterében meg a leghűségesebb rajongók tolonganak, akik közül sokan koncertről koncertre követik Demjénéket. Most kicsit ki vannak éhezve, már csak ezért is üdvrivalgással fogadják a villódzó fények között fiatalosan színpadra siető frontembert és zenekarát.
Igencsak jól csengő nevek: Menyhárt János gitáros, zeneszerző, Solti János dobos, Demjén Ferenc mellett két másik bársonyhangú énekes. Bársony Attila és Demeter György, két billentyűs: Závodi Gábor és Vass Attila, valamint Kovács Barnabás basszusgitáros és Vincze Tamás ütős alkotja az évek óta összeszokott sikercsapatot.

Energikusan kezdenek: A lelkünk most is vágtat - sőt talán még jobban. A műsor négy évtized négyszáz dalából szemezget. Egy közös van bennük: a szövegekben Rózsi a saját gondolatait mondja el az élet kisebb és nagyobb dolgairól, szabadságról, szerelemről, csalódásról, hitről, reményről – és a jövőről. Ha van magas színvonalú popművészet, hát ez az. Demjén hangja ma is ugyanolyan keményen csillog, és ugyanúgy játszik vele, mint régen. Csak addig pihenteti, amíg a közönség énekli helyette kórusban a refréneket: Nekem most kell eldöntenem, Gépnek születtem, El kell hogy engedj, Van úgy hogy kell egy féktelen éj, Darabokra törted a szívem, Sajtból van a Hold stb. – Mindig ugyanúgy. A lábai előtt félmeztelenre vetkőzött fiúk énekelnek vele szinte extázisban. Kezek nyúlnak feléje, ő lehajol és pacsizik velük. Bámulatos a kisugárzása, az első sortól az utolsóig érezni lehet. Valami mágikus kapcsolatban van a közönséggel, ami akkor sem ér véget, amikor két óra elteltével és az utolsó ráadás után végre visszamegy az öltözőbe.

Legalább egy órán keresztül dedikál és beszélget még türelmesen a rajongókkal, mire sort keríthetünk az interjúra és én is megköszönhetem neki az élményt.

– Nekem is élmény volt – közli Rózsi. – Mert itt nem a zenekar "szolgáltat", hanem a közönség ad nekünk lendületet. Előtte még problémáztunk, hogy hú már rég nem játszottunk, de aztán kimegy az ember a színpadra, és érzi, hogy a közönség ott van vele. Ez nagy élmény, és addig jó, amíg együtt játszunk a közönséggel.

A basszusgitáros-énekes szerzőkre mindig érdemes figyelni

Ez mindig így volt?

– Mindig, nem is létezhet másként ez a műfaj.

Tudod már, hogy hány ilyen koncert vár rád az idén?

– Már eddig több hely van lekötve, mint tavaly. Szerintem lesz olyan 45-50.

De ugye ez szét van osztva, tehát nem lehet turnénak nevezni?

– Nem, mert az előadók közül van, aki csak két-három hétig tud egyfolytában velünk dolgozni. Nekünk meg itt van az együttes magja, akikkel folyamatosan együtt dolgozunk és csináljuk az új lemezt. Ha méltó felkérést kapunk, azt általában elvállaljuk. Most már több mint három hónap eltelt az évből, ezért nem hiszem, hogy sokkal többet tudnánk vállalni.

Azt szoktad mondani, hogy neked a fellépés egy életelixír.

– Már maga a felkészülés is az. Mindig van egy kis izgalom a koncertek előtt. Pláne most, hogy hosszú idő után először játszottunk. De amikor meghallom a közönséget, meglátom az arcokat – amelyek részben ismeretlenek, részben ismerősek, mert vannak, akik utánunk utaznak –, szóval az egy nagyon jó, feldobó érzés. Nem azt mondom, hogy utána nem alszunk mélyebben, mint máskor, mert ez persze fárasztó, komoly fizikai munka is.

Apropó. Hogy szolgál ma az egészséged?

– Ó, az köszi rendben van. Ha rosszul lennék, akkor nem tudnék lenyomni egy kétórás koncertet.

Akkor és most

A Bergendynél normális volt az extremitás: Rózsi divatos bőrszerkója a hetvenes évek elejéről

Tudod, én ma este egy időutazásban éreztem magam. Legutolsó ráadásként a Sajtból van a Hold-dal fejeztétek be, és eszembe jutott, hogy 73-ban a berlini világifjúsági találkozón is ezt énekelted a Bergendyvel, én meg a hasamban a lányommal ugráltam rá.

– Nem lett volna szabad.

Ó, az nem ártott meg neki, én viszont annyira örültem neked. És a németek irigyeltek, amiért veled énekeltem. Le is kellett írnom nekik a szöveget fonetikusan.

– A németeket tényleg nem zavarta, hogy magyarul éneklünk nekik. Ott nagyon népszerűek voltunk. Nemcsak a VIT-en.

Népszerűek voltatok ti az egész szocialista blokkban.

– Hát mert nem is volt más. Az egy egész más világ volt. Aztán a rendszerváltás után megszűntek az ilyen szoci turnék, mert megszűnt az az iroda, amelyik ezeket kötelezően szervezte. Tehát hogy el kellett menni Kubába, meg Szibériába. Még az osztrák KISZ-nek is kellett játszanunk a Bergendyvel. Az NDK azért volt jó, mert ott lényegesen magasabb gázsit kaptunk, mint bárhol másutt.

Azóta több mint harminc év telt el, és te bekerültél a rockzene élő legendái közé. Voltak-e, vannak-e, akikre te néztél fel annak idején?

– Mi akkor kezdtük a szakmát, amikor ez a műfaj épp kialakult. Az akkori barátaim között persze sokan vannak, akik még ma is dolgoznak és akikre büszke vagyok. Most neveket nem akarok mondani, nehogy valakit kifelejtsek. Ez a műfaj a hatvanas évek végefelé robbant be. Akkor mindenki ismerte a másikat, nem voltak olyan generációs eltolódások, mint ma. Aztán meg a hozzáállásban is óriási különbségek vannak a generációk között. Mostanában nagyon sokan a pénz miatt, meg a sztárság miatt zenélnek. Mi meg a zenén keresztül akartuk kiadni az életérzéseinket. Egyértelműen önkifejezés volt.

De te még mindig ki akarod fejezni magad.

– Most is írunk épp egy lemezt, ami a nyár végére fog kijönni, és a bemutatója a Sportarénában lesz december 30-án. De addig még rengeteg koncertünk lesz.

Tavaly decemberben a V' Moto Rockkal léptél fel az Arénában. Ezt nem folytatod?

– Nem, ez csak egy emlékeztető volt húsz év után, egy búcsúkoncert, amit a többiek akartak, és jól sikerült. De ennek nem lesz folytatása.

Te a progresszív rock-korszakban kezdted. Számomra ebben a műfajban különös meghatározó jelentőséggel bír néhány komoly dalszerző basszusgitáros, akik karizmatikus énekesek is, amilyen Chris Squire a Yes-ből, John Wetton a King Crimsonból, az Asiaból és a UK-ből, vagy Jack Bruce, úgy is, mint Cream, de egy közelebbi példával élve, szegény Orszáczky Jackie. És bizony számomra te ezt a különös és magas osztályt jeleníted meg. Viszed a dallamot, a mű koronáját, egyben a basszust, a mindent meghatározó tonális és ritmikai ellenpontot, mint egy egyszemélyes zenekar már önmagában is, de egyben a zenekar frontja és lelke, ráadásul mindezt eredeti szerzőként, a mágia képességével bíró karizmatikus előadóművészként.
– Én egyszerűen csak egy zenész vagyok, és persze zenéből van a lelkem, ahogy azt már jó Seress Rezső is megmondta. Komponálni pedig amúgy zongorán szoktam, mert a formálódó dal áttekintésére az a legalkalmasabb.

Nekem úgy tűnik, hogy régebben több volt a könnyedebb hangvételű, játékos, nagyon dinamikus, néha kicsit fúziós jellegű dalod, majd egy idő után megsokasodtak a veretesebb rockhimnuszok.

– Mi, szándékaink szerint, ma is ugyanolyan játékosan játszunk egy dalt, ami a szerelemről vagy valamilyen mély érzelemről szól – netán némi pajzán felhanggal. Rockhimnuszokat régebben nem is nagyon lehetett írni, mert azokat abban a pillanatban letiltották, ha csak egy fél szó félreérthető volt bennük. Magvasabb gondolatokat azért ennek ellenére be tudtunk csempészni. Szomorú időszak volt az, de ma sem éppen egyszerű. Nagy kérdés számomra, hogy ma lázítsak vagy inkább reményt adjak az embereknek.

Néha már nem hiszek a szememnek

A dalszövegeidben valahogy mindig informálni szoktad a közönségedet az éppen aktuális közérzetedről. Van még sokminden, amit el szeretnél mondani?

– A dolgok változnak, most is, remélhetőleg. Morális problémák, érzelmek, szerelem, alapvető emberi kérdések, azt mondhatom, hogy a dalaimban mindebből van egy-egy darab. Összességében legalább négyszáz dalról van szó. Általában az új dalaim 4-5-6 év múlva érnek be. Ez már negyvenéves tapasztalat. Eleinte csak rámondják, hogy jó, hát mert dallamos, de a megértésben mindig van egy kis fáziskésés. Ami végül is nem baj. Az a fontos, hogy az új generáció is észre vegye.

Úgy láttam, hogy húszévesek tomboltak a koncerteden. Vagy még fiatalabbak. Vajon ők hogyan találhattak rád?

– Talán mert megérzik, hogy ez őszinte. Régen is őszinte volt, és még ma is az. Nem tudom, meddig még... – nevet. – Az őszinteség viszont mindig lejön a színpadról. Amit én csinálok, abban igazán nincs semmiféle gáncs. Amit elmondok, azt úgy kell venni, ahogy az elhangzik, vagy elhiszik, vagy nem.

Szerinted a mai fiataloknak könnyebb vagy nehezebb, mint nektek volt?

– Nehezebb, mert nem látnak távlatokat. Mi sem láthattunk, de mégis belecsaptunk valami olyasmibe, aminél nem a pénzszerzés volt a cél. A mai gyerekek már egy olyan világba születtek, amit beimportáltak nekik. Pont a rosszat importálták át például Amerikából is. Még azt sem mondom, hogy a televízió tehet mindenről, de amit áthoztak abból a százvalahány csatornából, ami odakint működik, az katasztrofális, morálisan botrányos.

Ma az ilyen tévés valóság-show-k gyártják a sztárokat.

– Szerintem a sztár nem az, aki éjjel-nappal folyik a csapból is, hanem akinél tele van a nézőtér. Én például nem vagyok sztár, csak a zenei életnek vagyok egy szereplője, aki felmegy a színpadra, bizonyos exhibicionista vágyakkal, és örül, ha tapsolnak neki, örül, ha szeretik. De utána nem viselkedem sztárként, nem hordozom körbe magam. Ugyanúgy használom a tömegközlekedést, cipelem a szatyrokat, mint bárki más, és nem nyomaszt, hogy felismernek, megszólítanak, szeretnek.

De te nem is sztárnak készültél, mint ma nagyon sok fiatal.

– Persze, nem azért lettem zenész, hogy sztár legyek, hanem hogy más zenét csináljak, mint az a szimfonikus zenekarokkal előadott szovjetes esztrádzene, ami akkoriban uralkodott, és amely mellett nem engedtek semmi mást. Zenében és szövegben is csak azt szabadott nyújtani, ami nem árthatott a politikai rendszernek. Nekem elég nagy lemezgyűjteményem van ebből a világból is - hát katasztrofális volt az agymosás.

Egyfajta ízlésterror volt?

– Ha ezt egyáltalán ízlésnek lehet nevezni.

A koncertet – a ráadások előtt – a reménnyel zártátok le. Azzal, hogy induljunk új csodákat látni. Te sok csodát megéltél már?

– Egy ilyen koncert nekem a legelső csoda a mai napig. Emiatt maradtam mindig gyerek. És remélem, ez véd meg attól a bizonyos öregkori infantilizmustól.

És tudsz még csodálkozni is?

– Hát most már inkább negatív értelemben csodálkozom. Olyasmiket kell megélnem, amiket nem hiszek el, nem hiszek a saját szememnek, hogy a hazámban ilyenek megtörténhetnek, mert nekem mások a mértékeim meg az értékeim. Egy biztos, én várok az új csodára, ami tulajdonképpen nem is csoda, mert természetszerűleg be kell következnie....

Mintha több felelősség lenne benned a közösségért, mint az emberekben általában.

– Nekem sokkal több a felelősségem abban, amit kiviszek a színpadra. Hány ember előtt énekelek hetente? Négy-ötezer ember előtt. Hálistennek nekem nem kell függenem senkitől.

Elvégre "a szabadság vándora" vagy.

Az üzenet lejött...

Szabadnak is szeretnék meghalni, de az még messze van... De mielőtt ez bekövetkezik, azt szeretném, hogy valami rend lenne végre ebben az országban. 46-ban születtem, és azóta ez még sohasem valósulhatott meg.

Akkor itt neked még rengeteg dolgod van.

– Mindegyikünknek rengeteg dolga van. Az első dolog, amit én mindenkinek ajánlok, hogy vállalja fel önmagát, vállalja fel a világról és a mai magyarországi állapotainkról való véleményét, mert enélkül nincs demokrácia. Nem forradalmat kell csinálni, ahol embervér folyik, de valóban felelősségre kell vonni a dokumentálhatóan bűnösöket.

A zenei közéletben te mindig is megkerülhetetlenül jelen voltál és vagy. És ráadásul úgy, hogy nem osztod meg a közönséget, pártállástól függetlenül jönnek a koncertjeidre, és együtt éneklik a dalaidat.

– Nagyon remélem, hogy még egy jó pár évig jelen is leszek a zenei közéletben, függetlenül attól, hogy mit tartok a politikáról. Nem vagyok benne egyik pártban sem. Én magyar-párti vagyok. Azt szeretném, hogy ez az ország tényleg feljebb emelkedne erről a mai harmadik világbeli szintjéről.

Azért optimista vagy?

– Igen, mert nem rólam van szó. Itt egy országról van szó. Ezt az országot előbb-utóbb ki kell emelni abból a mélységből, amelybe taszították.

P.S.
Az álelitek szerénytelen kis országában megrendítően üdítő és felemelő érzés azt tudni és megélni, hogy a mai magas művészet hiteles megszólalói között ilyen megtartó, felemelő, közösség- és közönségteremtő kisugárzás még felfedezhető. Köszönjük a beszélgetést, a reményt adó szavakat és a soha nem felejthető életerőt és bíztatást a dalaid által, Rózsi.

• Kepes iskolái
• Tóth Vera: "Szeretnék maradandót alkotni"
• Pezsi-film: Ochoa a Sportkastélyban
• Szászi Móni, a gegmesternő
• Eliades Ochoa
• Zorán
• Koltai Róbert
• Dolák-Saly Róbert
• Boros Csaba interjú - Republic

Támogatom a Pezsit...»
• KádÁRKÁDIA
• Tábortűz retró
• Igaz bor
• Színház a csillagok alatt
• Republic

Fotók: Váradi Eszter, 2009. április 17. – www.demjenferenc.hu

• Üdvözlet az olvasónak - Rózsitól...

Hozzászólások (4)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése