Pesti Zsibongó

A naplót az orvosprofesszor 1916-17-ben, két-három évvel a halála előtt írta. Az élvezetes stílusú emlékirat nemcsak az orvosi kultúrával, hanem a 19. század második felének társadalomrajzával is megismerteti az olvasót. Páratlan kordokumentum ez a Kiegyezés előtti és utáni Pest életéről. Megelevenednek lakói, épületei, érzékletes leírást kapunk mindennapjairól.

Az átgépelt kéziratot a család őrizte, másolatát Bókay dédunokája, Rácz Dánielné adta át 1997-ben a XVIII. Kerületi Pedagógiai és Helytörténeti Gyűjteménynek. A memoár 2003-ban Búza Péter szerkesztésében jelent meg – „Ez a Bókay, úgy látszik, intelligens ember! Egy jeles orvos a régi Pestről” címmel.

Az alábbi érdekes részlet 1881-be repíti vissza az olvasót, amikor a 25 éves Bókay Árpád a Belvárosból a hepehupás Üllői úton elkezdett háztűznézőbe járni Szidónia kisasszonyhoz, a Herrich család lőrinci nyaralójába.

Az orvosprofesszor páratlan memoárja. Kár, hogy 1884-ben véget ér

Nem maradtunk nagyon sokáig, amint szürkült, ajánlottuk magunkat, de egy kis ozsonnát elköltöttünk. Kávé, sütemény és ribizli volt az asztalon. Úgy emlékezem, hogy a kerekes kúthoz közel, a fák alatt volt egy kerek asztal megterítve. Melegen búcsúzva, egy hétre rá már mint hívott vendég mentem ki két barátommal. A meghívásból következtettem boldogan, hogy nem voltam alkalmatlan idegen. Nekem ez is elég volt, ez is megnyugtatott. Amint később megtudtam, a szemfüles Károly többet vett észre nővérén, mint én, s midőn elmentünk, egy ottfeledett üres, pléh gyufadobozomat megtalálva, mutogatta Sidonie-nak, s felajánlotta a kedves emléktárgyat húsz krajczár ellenében Schnüffnek, ahogy nénjét nevezte.

Nem tudom, elfogadta s megfizette-é Sidonie, de úgy érzem, hogy Károly jól olvasta gondolatait, kitűnik ez abból, hogy akkori legjobb barátnőjének, Horváth Rózának még aznap ezt írta: „Ma volt künn Lőrinczen az, akinek a felesége leszek.” Atyja, aki a legcsodásabb megfigyelő volt, szintén észrevett valamit leányán, mert távoztunk után kikérdezte őt: ki ez a Bókay, honnan ismered, mit akarhat ez itt? S hozzátette, amint szokta volt mondani: „Nagyon furcsa, nagyon furcsa!” Másnap azután bemenvén a városba, a Kígyó patikába ment Kiss Károly barátjához, s azt alaposan kikérdezte a mi családunkat illetőleg. Persze a legfényesebb felvilágosításokat kapta.

A 17 éves Bókay Árpád

Érdekes lesz, ha leírom, milyen volt az út Szent Lőrinczre, s maga az utóbbi hely, amikor először kijöttem oda. Kispest kezdetleges volt. Házak úgyszólván csak az Üllői úton voltak. Az út poros, hepehupás úgy Budapest, mint Kispest határában. A Hungária út még nem volt meg, hanem a helyén volt egy nagy mocsár kifelé menve jobbról. Ezt volt az úgynevezett nagy disznóúsztató. A vasúti töltésen túl meg egy nagyobb mocsár vagy tó, a nagy disznóúsztató. Kaszárnyák sem voltak még az Üllői úton. A Népliget helyén egy darabon a fővárosi faiskola, a többi pedig a főváros szemétlerakója. Mikor pedig az ember nyáron itt elkocsizott, egy felhő légy rohanta meg a kocsit, lovat, embert. Előkerültek a zsebkendők, hogy azokkal elhajtsák a legyeket. A szeméttelepen túl elkezdődött a kőbányai disznószag, s az illatos árok (ott, ahol ma a bolgár konyhakertek vannak) mellett a tetőpontját érte el az illat. A legyek híven kitartottak még Kispesten át is.

Az Üllői út jobb oldalán volt tehát Kispest sekélyes házsora, vityillói, jobban mondva, ezekkel szemben bal oldalt a Biehn-gyárig Törökfalva, mely a fülorvos dr. Török Béla szülőinek szántóföldjein kezdett primitív módon épülni. Én később, mikor a kis gőzvasúton kezdettünk Lőrinczre járni a 80-as évek végén, sokszor utaztam Török Béla szüleivel. Olyan milimáris famíllia volt. Az öreg Török nyakkendőt sem viselt, puhainges sváb volt, az asszony egyszerű külvárosi polgárasszony. Hosszú vályogházuk az Üllői útra nézett, ma is megvan még.

A Ludovikától indulólag Kispestre a Berán-féle korcsmáig (körülbelül a mai piacztérrel szemben volt ez) társaskocsi közlekedés volt, de milyen! Egylovas, tejes, milimáris kocsi volt, kettő szembe rakott két paddal 6 személyre, egyik kocsi ment, másik jött. Mikor indulni készült a kocsi, trombitált a kocsis, és 10 krajczárért vitte az embert a mondott helyig. Lőrinczre persze nem vitte ki az embert; ide csak a nagy vasúttal lehetett kijutni, vagy gyalog Kispestről.

Kispesten a mai színház tájékán túl ház már nem volt, hanem szántóföldek, s egy ház sem, egész a Herrich-majorig. Az 550 holdas Herrich-féle birtokon sem volt a majorig egy épület sem, csak egy csőszház a mai katolikus kápolna helyén. A Lipták gyártelep helyén szép, vegyes fás öreg erdő, éppúgy ott is egy kisebb, ahol ma a vaselingyár van. Ez utóbbi fiatal akáczos volt. A Szeder-fasornak nevezett úton kellett Herrichékhez befordulni az Üllői országútról, s ott tért be az ember a majorba, ahol ma Leonie fehér kapuja van. Ez oldalról a major nem volt elkerítve.

Egy öreg ostorfa (celtic) a verandával szemközt, a mai Bókay-kertben. A kerítésen túl a Tantenburg búvik meg a fák között

Három házból állott a major. A lakóházból, ahol ma lakunk, a cselédházból, s az úgynevezett Tantenburgból, hol Leonie lakik ma, de melyet a díszes elülső résszel bővített ki Pista sógor. A Tantenburg háta mögött, ott, hol most Leonie rózsacsoportja van, volt a szérűskert. A ház előtt a ma is ott álló nagyobb akáczfák. A szérűskert végét az az akáczsor jelölte, amelyik a tenisztér előtt van. A Tantenburg előtt kanyarodott fel az ember kocsival a lakóházhoz. A lakóház olyan volt akkor is, mint ma. A veranda a vadszőlövel változatlan ma is, csakhogy nem volt fehérre festve. Egy kis veranda volt hátul is az elülsőnek megfelelő helyen, ugyancsak vadszőlővel befuttatva, s igen sötét volt. Sidonie mostani fürdőszobájának ajtaja nyílott arra. A nagy veranda előtt a Tantenburg felé egy kisebb, s egy nagyobb rondeau volt, de benne virág alig. Talán egy groupe canna. A felfelé jövő kocsiútról jobbra négy fiatalabb celtis fa által határolt néhány négyszögölnyi terület alacsony kerítéssel volt bekerítve – a gyermekek kertje –, középen egy nagyobb galambdúczcal.

Mikor először künn voltam, ezt a kerítést gázoltam el a magam hajtotta lovakkal a búcsúzás alkalmával, jobban figyelve Sidonie-re, mint a lovakra. Meg is jegyezte erre az öreg úr, mikor elmentünk: "No, hajtani, azt nem tud."

Az északi front. Régen erre is nézett egy kis veranda

A ház háta mögött, a kis veranda előtt egy nagyobb rondeau pázsit. A kerekes kút már megvolt, egy kisebb rezervoárral, mely most ott fetreng a tyúkudvarban.

A három ház között volt a futófűvel benőtt gazdasági udvar. A kocsiszín, présház, lóistálló a Tantenburgban voltak. A tehenek és szamarak (két darab) a cselédház istállójában voltak elhelyezve. Itt lakott a kertész, az öreg béres, Milancsik, a vinczellér, míg Ferencz, a kocsis lent lakott az alsó házban.

A nagy verandától jobbra, ahol most a vasház áll, fás, bokros, sűrűn benőtt csoport volt körben futó keskenyebb ösvénnyel. A czifra allé megvolt úgy, mint most, de a celtisek persze fiatalabbak voltak, s a bokrok üdébbek; egy út vezetett ebből szélesen a Tantenburg felé a pincze vége mellett, ott, ahol most a félkörös hely van. Ettől kissé kifelé volt a Csimborasso nevű dombocska, mely körül kaszáló volt. A mi mai konyhakertünk is kaszáló volt, de termésben levő fiatal szilvafákkal beültetve.

Ott, ahol a kert ma végződik, egy árok volt, partján akáczokkal, ezen az árkon kívül út, mely a Diófa útra vezetett. Ennek neve az állítólagosan Grassalkovichné által ültetett, akkor már öreg diófáktól vette eredetét. Ma már egy sincs meg. Ez a Diófa út a birtok dűlőútja volt Ezen járni idegennek nem volt szabad.

Az unokáim mai játszótere, s attól kifelé az egész oldal volt a kis szőlő, csemege fajokkal, s olaszrizlinggel beültetve. Régen itt egy nagy, hosszú pajta volt, de Sidonie gyerekkorában leégett, s részben helyére telepíttetett a kis szőlő. Ide, a kis szőlőbe a kis verandáról vezetett az az út, mely ma is megvan.

A lakóház körül bokrok s fák, melyek biz elsötétítették a mainál kisebb ablakú szobákat. Az ablakok mind olyanok voltak, mint a mai cselédszoba ablaka. A ház zsindellyel volt fedve, s sárgásra meszelve.

Virág a kertben alig volt, de a konyhakert ott, ahol ma is Leonie-é van, igen jó karban. Egy gémeskút adta ott a vizet, s két trencséni tót, akik minden nyáron lejöttek hazájukból, dolgoztak, öntöztek ott, míg a púpos Péter kertész inkább futkosott, mint dolgozott.

A Bókay-kert központi épülete: A délre néző nagyveranda volt az egykori bejárat

A lakóházban a nagy verandáról lépett be az ember egy előszobába (a mai ebédlő egyablaknyi része). Innen balra volt a salon a kördívánnyal középen, s a vis-a-vis székkel a két ablak között. Itt volt a zongora is, kis kanapé és székek, és egy üvegszekrény. Tehát az a szoba volt a salon, amely most az én szobám. Sidonie mostani szobája volt az öreg úr nappali szobája. Sötétes a kis ablakok miatt. Az egyik ablak előtt az íróasztal nagy rendetlenségben, egy garnitúra bútor a sarokban egy ovális politúros asztallal, s az a két kis üveges könyvszekrény, mely Melanie tulajdona. Ebben voltak az öreg úrnak a kedvencz könyvei, míg a nagy könyvtár a Tantenburg elülső nagy szobájában, jobban mondva termében volt felállítva.

Apósomnak igen sok könyve volt. Háromszor annyi, mint ami most itt künn van. Halála után ugyanis három részre osztottuk. A nagy könyvszekrény, ami most az ebédlőben van, még egyszer akkora volt. Apósom dolgozószobájában az üveges két kis könyvszekrény mellett váltottam Sidonie-val az első szavakat, mert itt fogadtak bennünket. A könyvszekrények ott állottak, hol most Sidonie ágya áll.

A dolgozószobából nyílott az öreg úr hálószobája, mely csak ajtóval bírt a kis verandára. Ugyanazon ajtó ma is megvan a helyén, Sidonie fürdőszobájában. Ez a szoba igen sötét volt, s daczára annak, az öreg úr Himmelbettes ágyban aludt. Az öreg úr hálószobája mellett volt Sidonie és Leonie szobája – most Nadinka szobája –, a mellette lévő egyablakos pedig Hermin néni és Emczike (a kutyuska) szobája. A Juczika fürdőszobája és Juczikákék előszobája egyesítve volt az ebédlő, míg Juczika mai szobája vasalószoba, mosókonyha és kenyérsütő kemencze volt.

Elöl, a mostani ebédlő kétharmad része volt Annette és Melanie szobája, s a mellette levő egyablakos, illetve ajtós telefonszoba Károlyé. Az ügynevezett lámpaszoba akkorról veszi nevét.

Az egykori szalon (az előszobával megnövelve) ma táncterem

Ezen túl a cselédszoba, konyha. Cselédség sok volt. Egy öregebb szakácsné – Vörösmartyné –, aki nagyszerűen főzött. Úgy sütni a rostélyost és ramszteket, mint ő tudta, senki más nem tudta. De egyebet is művészettel készített el. Húst Soroksárról hetenként kétszer hozott Ferencz, a kocsis. Csütörtök és vasárnap. Ekkor vágtak ott, s a vesepecsenyét mindig a Herrich-ház kapta. Innen volt, hogy még a marhapörköltet és gulyást is vesepecsenyéből készítette Vörösmartyné. Szobalány, konyhalány, kocsis, kertész, vinczellér (Slivka Mihály), öregbéres és Szathmáryné voltak még a cselédség. Utóbbi vasalt, és a tejet s a baromfit gondozta, s főleg az öreg úr kedvenczeit, a gyöngytyúkokat; ezekből volt sok, s minden vasárnap, s ünnepi alkalommal ők haltak meg a közért, és szerepeltek sülve az asztalon. Tojásaik pedig reggel kerültek az öreg úr reggelijéhez.

Annette szenvedélye volt a gyöngytyúktojás keresés. Egész reggel és délelőtt azok után futkosott. Amint egy tyúk elkezdett visítani, és jelenteni, hogy ő tojik, már szaladt czvikkerével az orrán Annette, hogy kikutassa a bokrot, hol a tojás. Ugyanis ezek a félvad állatok rejtett helyekre tojnak, s egész nap lődörögnek szanaszét a kertben, mint a foglyok. Előfordult, hogy egyszer csak megjelent egy gyöngytyúk mama egész sereg kicsikével, és senkinek sem volt fogalma róla, hol voltak a tojások, hol ült a tyúk, hol költötte ki a tojásokat.

A gyöngytyúkok az egész nagy kertben és majorban szerte kalandoztak, s rovarevők lévén, hasznos szolgálatokat tettek a kertésznek, kárt nem okoztak. Hangjuk ugyan éktelen, de húsuk jó, mint a fáczáné. Este kiválasztott, szokott akáczfájuk alatt gyűlést tartanak, körbeállanak, beszélgetnek, s felszállnak a fára, ott alusznak, s nem ólban. Ha le kell vágni egy-kettőt, nagy hajsza indul meg. Megesett, hogy Károly flóberrel lőtte őket, mert másképpen nem lett volna ünnepi pecsenye.

Szathmáry néni igen vén asszony volt. Egy nyáron Ferencz, a kocsis a nagy szárazság miatt azt indítványozta, hogy meg kellene őt égetni, mert ez a vén boszorkány kergeti el az esőt. Pedig jó lélek volt, bár néha zsémbes, és régen volt a család szolgálatában.

A verandától balra az egykori szalon házsarka. Időközben a terület kicsit feltöltődött, a ház talán mélyebbre került, de az öles falak stabilan állnak, és télen-nyáron jól klimatizálják az épületet

A Tantenburgba egy előszobából volt a bejárás. Ettől jobbra volt egy nagy terem, nagyobb, mint a mai ebédlőnk, tele könyvszekrénnyel, közepén egy asztallal, s egy-két székkel. Itt rendezgette apósom könyvtárát. Balra az előszobából volt egy kétablakos szoba, s szembe a bejárattól nyílott egy harmadik szoba, fele mélységű, mint a többi, azután a closet és konyha. A kétablakos szobában volt felakasztva egy egyszerű aranyléces rámában a Willem van Elst-féle virágkép, továbbá Leonie birtokában levő hollandi rézedényt súroló asszony, s végre ugyancsak a Leonie-nál levő csipkés főkötős arczkép. Hogy kit ábrázol az utóbbi, nem tudom. Az Elst-féle kép, mikor először láttam, már feltűnt nekem, bár fekete, piszkos volt. Meg is mondottam az öreg úrnak, hogy mily értékesnek tartom. Ő mosolygott, s elmondá, hogy az József nádor képtárából való. Pendantját a drezdai Grüne Gewölbeben láttam. Mivel nekem úgy tetszett, az öreg úr Sidonie-nak adta, mikor őt kistafírozta, el is vittük Kolozsvárra. A rámát én csináltattam hozzá, s én tisztíttattam meg Morelli restaurátorral. A determinálást a drezdai kép nyomán végeztem.

A lakószobákon túl egy nagy szín volt még az épületben; présház, kocsiszín czéljaira, két nagy kapuval vis-a-vis, úgy, hogy szüretkor a kocsi behajthatott a szőlővel. Istállók, kocsislakás egészítették ki az épület berendezését.

A pincze fontos része volt a majornak. Bejárata az volt, ami most Leonie oldalán van. Négy tárnája volt a pinczének, kettő jobbról, kettő balról. Benne sok hordó és sok bor, 200-300 hektó is. A nagy hordók 7-10 hektósak. Kellett is, mert akkor néha 200-300 hektó is termett, ha jó év volt, lévén a szőlő 9 hold, és éppen a legjobb termőerőben. Philloxera még nem kezdette ki, sem a peronoszpórát akkor még nem ismertük.

A lőrinczi bor igen jó volt; olyanforma de gyengébb, mint a sűrii bor. Sok olaszrizling volt a szőlőben, s ettől zamatos volt a bor, bár nem erős. A bor tömegét juhfarkú és slankamenke adták. Vörösbort is szűrtek Lőrinczen, kadarkaszőlőből. A fehérborból Velenczén Petheő – aki legelőször készített hazánkban pezsgőt – Apósomnak és Türr Istvánnak (aki jó barátja volt) évenkint 1-2 hektóból pezsgőt csinált, s az is volt 100-200 üveg mindig a pinczében. (Innen a sok pezsgősplaczk ma is – fájdalom üresen – a pinczében.) Ez a pezsgő jó, könnyű nyári pezsgő volt. Olyan forma, mint a Belatiny-féle Domino. Vasárnap, vagy ha vendég volt, nem hiányzott az asztalról. Különben lőrinczi bor volt délben, este az asztalon.

Herrich Szidónia, a szép fiatalasszony

Most térjünk vissza elbeszélésem eltépett fonalához. Első látogatásomra egy héttel, ugyancsak vasárnap, már mint vendégek jöttünk ki délután, de vacsorára akkor sem maradtunk. Mint jó barátok – akik régen ismerik egymást –, úgy találkoztunk, s szinte bizalmasan beszélgettünk. Éreztük mindketten, hogy mi egymáshoz tartozunk. A két fél dió megtalálta egymást. Harmadszor születésnapomon, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján jöttünk ki, most már vacsorára. Nemcsak mi hárman, hanem Kiss Pista és Stetina Jóska is. Nyilvánvalóvá lévén, hogy milyen napom ez nekem, kérdeztem Sidonie-t, mit kíván nekem jót, ő azt felelte: „Azt, amit maga kíván legjobban magának.” Akkor hát jól van, feleltem boldogan, s ő elértette. Ezen este ugráltunk is egy keveset, s én, mint jó tánczos is bemutathattam tehetségemet. Hogy ki volt még vendég, nem tudom, talán a Vogel lányok.

Szüretkor is vendégek voltunk, de akkor már reggel jöttünk ki. Én még nem láttam igazi szüretet, s ez ilyen igazi volt. Villásreggelire a nagy szőlőben tormás virsli, paprikás szalonna, diópálinka, majd nagy ebéd, ozsonna. Egyszóval magyaros ellátása a vendégnek. Szedtük a szőlőt mi is. Én persze Sidonie-val egy tőkéről. Sidonie kis csizmácskában volt, amit én nagyon kedvesnek láttam. Már nagyon bizalmasak voltunk és boldogok, bár még nem mertem komolyan nyilatkozni, de úgy éreztem magamat, mint aki már a családhoz tartozom. Az öreg úr is kezdett megkedvelni, alighanem hallott is felőlem valamit Plósz Paliról, aki háziorvosa volt . Mindenesetre a kijáró fiatalemberek közül engem tüntetett ki legjobban.

Késő ősszel, november 6-án ismét kijöttem, s ekkor délután sétálva a kertben, s elmaradva többitől, végre őszintén megvallottam Sidonie-nak, hogy szeretem. Hogyan, milyen szavakkal, már nem tudom. De a felelet oly meleg volt, hogy egy forró kézcsókot megmerészeltem. Nem volt boldogabb ember az este a föld kerekségén, mint én. Senki más nem tudott a dologról semmit. Nem is szóltunk heteken át senkinek. Sidonie-ék ezután beköltözvén, hetenként egyszer-egyszer látogattam fel hozzájuk, egész márczius 7-ig, 1882-ben, amikor a dolog már komolyan megérett arra, de sürgetett is a lelkiismeret, hogy hivatalosan is megkérjem édes Atyjától.

Úgy láttam, hogy az öreg úr is várja már ezt a lépést. Nagy szívdobogások között álltam egy este az öreg úr elé, s alig tudtam a meghatottságtól elmondani, amit akartam. Ő igen nagy szeretettel fogadta kérésemet, de megkérdezé, vajon szüleim tudnak-e ezen lépésemről. Meg kellett vallanom, hogy bizony nem. Tudják, hogy szeretem Sidonie-t, de nem tudják, hogy ma megkértem. Az öreg úr beléegyezését feltételesen adta meg eljegyzésünkhöz, véglegesnek csak akkor akarta tekinteni, ha szüleim is beléegyeznek. Este még felmentem édes Atyám és Anyámhoz, s elmondottam nekik mindent. Mama könnyezett örömében, Papa meghatva csókolt meg, s másnap elment Herrichékhez, s ő is megkérte fiának Sidonie kezét. A dolog tehát rendben volt. De a két öreg úr azt is elhatározta, hogy egyelőre nem publikáljuk az eljegyzést.

Herrich-papa szobája ma Játszóház

Sidonie mihamar eljött Mamához bemutatkozni. Mama rögtön szívébe zárta, s ott maradt haláláig. Szépsége, okossága, előkelő modora mindenki szeretetét meghódították a családban. Hetenként egyszer volt szabad feljárnom hozzá. Persze ez csak papíroson maradt, mert biz én majd mindennap ott voltam, estefelé, amíg az öreg úr a Mérnök Egyletben tarokkozott, s ½ 8 felé rohantam le a lépcsőn, nehogy elcsípjen. Ugyanis 8 felé jött haza.

Télen Sidonie farsangolt. Persze én is ott voltam mindig. Nem voltam féltékeny. Tánczolt jókedvűen mindenkivel, én azonban csak Ehrentourokat tettem az ismerősökkel. Szelnár szállította minden bálra az én szép, de szerény bokrétáimat. Akkor ez így volt divat.

A bálban jól viselkedtünk mindig, mintha semmi komoly nem lenne köztünk. Pista sógor – aki be volt avatva kettőnk titkába – volt az elefántom, s oly jól csinálta, hogy Kozmáék meg voltak győződve, hogy Pista az igazi Kurmacher, s nem én ülök a nyeregben. Csak a bokréták, s a II-ik négyesek okoztak gondot Sidonie barátnőinek s az én barátaimnak. Irigykedve figyeltek ezek is, azok is.

Herrich Szidónia és az ifjú Bókay archív fotói a XVIII. Kerületi Pedagógiai és Helytörténeti Gyűjtemény (PIHGY) fotóarchívumából származnak. Külön köszönet az intézmény vezetőjének, Heilauf Zsuzsannának.

• Krepuska 2009 - Pezsi-film
• A szentimrei kápolnaterv
• Az Állami lakótelep
• Park a kertek között: A Bókay
• Igaz bor
• Akkor szüret!
• Egy nyári este a 19. század végi villatelepen
• Színház a csillagok alatt
• KádÁRKÁDIA
• Tábortűz retró
• ÉRTETEK - könyvismertető

• Pesti kertek >>
• Kis bolt - nagy választék

Hozzászólások (2)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése