Pesti Zsibongó

Kepes Andrást hol az élet, hol saját maga kényszerítette újabb próbatételekre. Kisgyerekként intézetbe került, az általános iskolát 3 földrészen, 3 nyelven, 9 különböző iskolában végezte – Budapestben, Bejrútban, Buenos Airesben. Friss bölcsészdiplomával a zsebében a MÚOSZ Újságíró Iskolájára ment, majd Londonban a BBC-nél és amerikai Syracuse-i Egyetemen képezte tovább magát. 1985-ben már sikeres rádiós-televíziós karrierjét szakította meg, hogy a kaliforniai Stanford Egyetemen folytassa a tanulmányait, majd a New York-i Egyetemre került kutató-tanárnak. A rendszerváltáskor egy időre önként visszavonult a képernyőről, 1998-ban pedig egy súlyos betegség kényszerítette kétévi hallgatásra. De mindig visszatért egy-egy új műsorral, valami jellegzetes “Kepességgel”.

Kepes András Pestlőrincen

Vérbeli újságíró. Akkor is, ha épp igényes tévésorozatokat készít, vagy diákokat oktat valamelyik főiskolán, netán egy közönségtalálkozó hallgatóságát szórakoztatja szellemesen könnyed stílusban. A pestlőrinci nagykönyvtár Világképző-sorozatának vendégeként, 2009. szeptember 24-én, a szakmai előadást kombinálta a személyes vallomással. Lehetett tanulni belőle.

• A rádióról
• A Stúdió 80, 81 stb-ről
• A cenzúráról
• Az amerikai ösztöndíjáról
• Az önkéntes visszavonulásáról
• A Desszertről
• Minőség vagy hírnév?
• Eduardo Rózsa Floresről
• A spirituális üzenetekről
• A tanításról
• Az egyetemről
• A mindennapi olvasásról

Mindig mindenütt meg kellett felelnem, mert új gyerek voltam. Aki volt új gyerek, az ismeri ezt az érzést. Az ember bemegy az első nap, a többiek nézik, mustrálják. A szünetben várja, hogy ki fog odamenni hozzá. Ugyanez fokozottan érvényes egy idegen kultúrában. Ott hiába mennek oda hozzá, még beszélni sem tud velük. Dolgozni kell rajta, hogy az ember elfogadtassa magát.

Amikor még nem jártam iskolába, a szüleim kiküldetésben voltak mint diplomaták. Abban az időben (az ötvenes években) az volt szokásban, hogy ha tőkés országba mentek a diplomaták, akkor a gyerekeiket otthon kellett hagyni túszként, nehogy leléceljenek. Ezért mi intézetbe kerültünk a nővéremmel. A szüleim azért vállalták, hogy elmennek, mert négyes társbérletben laktunk, és hát nem volt egy kiegyensúlyozott családi légkör. Ez az intézet is egy nagy iskola volt az életemben.

És amiről nem nagyon szoktak beszélni, a katonaság is nagy iskola volt. Később kértek az ismerőseim, hogy én is tüntessek a katonaság ellen. Borzasztóan utálom, amikor egyenruhába bújtatnak embereket, vagy megaláznak. De az én életemben a katonaság volt az egyetlen olyan helyzet, amikor más kultúrából érkezett srácokkal közösen konfliktusokat kellett megoldanom. Volt egy szabályrendszer, és azon belül nekünk meg kellett egymást ismernünk és kialakítani egy együttélési módot. Ez hihetetlen fontos tanulság egy életre. A mai fiatalok számára már nincs olyan összezárt élethelyzet, ahol erre lennének kényszerítve, és minden sérülés ellenére azt gondolom, hogy ezekből borzasztó sokat lehet tanulni.

A rádióról

A rádió nagy szerelmem volt, mert én rádiós óvodába is jártam. Amikor a szüleim hazajöttek külföldről, a mamám a rádióhoz került. Ő alapította a spanyol szekciót. Akkor még nem volt tévé. A televízió a rádió egyik főosztálya volt, és abból nőtt ki a nagytestvér. Nekem a rádiózás mindig a szívem csücske volt. A mai napig, ha bemegyek egy tévéstúdióba, mindig van egyfajta feszültség bennem, mert ott engem néznek. A rádiónál meg beülök a stúdióba, és úgy érzem, hogy ott kötetlenül lehet beszélni. A kettő közötti különbséget ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a hétköznapi életben leülök valakivel négyszemközt beszélgetni, vagy pedig telefonon beszélek vele. A telefonnál sokkal lazábbak vagyunk, és nemcsak azért, mert hanyatt dobjuk magunkat a kanapén.

A rádióból a tévébe

Abban az időben a kulturális rovatot vezettem. Furcsa mód ez nagyon jó időszaka volt a rádiónak. Fiatalok kerülhettek komoly posztokra. A gazdaságpolitikai rovat vezetője volt Lipovecz Iván, aki később a HVG oszlopos tagja lett. A Krónika rovat vezetője volt a Mester Ákos, helyettese Győrffy Miklós. Olyan harmincasok, én még harminc sem voltam, mikor kineveztek.

Amikor elindult a tévében a Stúdió 80, és a főszerkesztő Érdi Sándor áthívott főszerkesztő-helyettesnek, azt gondoltam, hogy ha már a rádióban olyan dolgokról beszélhettünk, amikről korábban nem, úgy látszik, a nyitás időszaka zajlik, és a tévében talán még nagyobb hatásunk lehet. Elfelejtették nekünk megmondani, hogy nem ezért hívtak minket.

Milliók nézték

A Stúdió azért volt gyökeresen más, mint a mai Kultúrház, mert nagyon sokan nézték. Ma van sok más csatorna. Akkoriban a Stúdió kedd este 9-kor kezdődött a sorozatfilm után. Ezt a heti egyórás kulturális műsort 3-4 millió ember nézte meg. Ez ma már hihetetlennek hangzik. Maximum a Győzike vetekedhet vele. Talán ha ő egy kultúrműsort vezetne...

A Stúdió „megaczélozása”

A stúdió ifjú mestere

A Stúdió 80 megszületése egy kultúrpolitikai döntésnek volt a következménye. Akkoriban Aczél György volt a kultúrpolitika irányítója. Erősen kádárista volt, ugyanakkor viszonylag szabadelvű is, úgyhogy állandóan nyírták egymást a szélsőbalos belügyesekkel és agitproposokkal.

Aczélnak az volt a kultúrpolitikai elképzelése, hogy minél nagyobb hatású egy fórum, annál kevesebbet szabad, és minél kisebb hatású egy fórum, annál többet lehet megengedni neki. Magyarán: a vidéki kis irodalmi lapban megjelenhetett a pártunk és kormányunk által kicsit veszélyesebbnek tartott költő verse is, vagy a kaposvári színházban pár száz ember előtt lehetett politikailag kissé szabadszájúbb, érdesebb előadásokat is tartani. De már a Magyar Rádióban legfeljebb azt lehetett elmondani, hogy Kaposváron volt egy bemutató, és a Magyar Televízióban meg az egészről semmit sem lehetett mondani.

A tévé vezetői meg az Aczél elvtárs megbeszélték egymás között, hogy kell egy jó vonalas kulturális-politikai tévéműsor, és akkor majd lehet hagyni, hogy a Tiszatájban ez legyen, Kaposváron az, Kecskeméten meg amaz. De a Népszabadság és a Magyar Televízió majd megadja a vonalat, és itt vannak hozzá a mi lelkes fiataljaink. Jött az első adás, mi meg azt hittük, hogy tévéműsort csinálunk, úgyhogy meghívtunk fűt-fát, a fiatal tehetséges rendezőt, Ascher Tamást, Hobót stb. Mi kérdezgettük őket, hogy mondják már el, hogy mi is a baj a kultúrával. Ezek meg egy órán keresztül nyomták, ami belefér. Amikor az első adás lement, és a vezető elvtársak várták a vonalas műsort, hát szabályosan sokkot kaptak. Percekig eltartott, míg fel tudták emelni a telefont, hogy belehörögjenek, hogy jól látták egyáltalán?!

A cenzúráról

Stúdió '81 - új hangok az éterben

A tévé úgy működik, hogy a forgatásoknak két-három hetes átfutása van. Mire az első adás lement, már kész volt a második is. Nagyon tehetséges színházi rendezőket kértünk fel. Az első műsort Valló Péter rendezte, a másodikat Jancsó Miklós. Tudtuk, hogy ha az első adás botrány volt, akkor a másodiktól biztos, hogy kifekszenek. Az Aczél őrjöngött, be akarták tiltani a műsort, de érezték, hogy ez kínos lenne. Ezért bevezettek egy olyan cenzúrát, hogy minden egyes résztvevőt, akit meghívunk a műsorba, előre személyesen a Gyuri bácsinak föl kellett küldeni, és ő egyenként huzigálta ki a neveket. Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy én nem csinálom tovább. De mégsem tehettem meg, mert főszerkesztő-helyettes voltam, és nem hagyhattam a többieket a slamasztikában. Emberek ezért jöttek el a másik munkahelyükről. Egy évig tartott a folyamat, míg kiszálltam, és elmentem Amerikába továbbtanulni, hogy ehhez ne legyen közöm.

Hogyan sikerült kimenni Amerikába

Megfogadtam egy bölcs öreg professzor ismerősöm tanácsát. Azt mondta, hogy ahogy a hajósok vihar idején az árbochoz kötözik magukat, ilyen viharos időkben legokosabb dolog, hogyha az ember a tudomány árbocához kötözi magát. Azt javaslom neked, hogy próbálj megpályázni egy tudományos aspirantúrát. Először szociológiából próbálkoztam, mert a professzorom szociológus volt, de nagyon ellenségesen fogadtak, és kigolyóztak. A következő évben esztétikából próbálkoztam, és ugyanez történt. Láttam, hogy én itt nem fogok tudományos ösztöndíjat kapni. Végül úgy döntöttem, hogy az egyenes utat választom, és bemegyek az amerikai nagykövetségre. Ott bemutatkoztam a kulturális attasénak, és elmondtam, hogy nagyon elegem van abból, ami itt televíziózás címén zajlik, és szeretnék kimenni tanulni Amerikába. Nézett rám, hogy ez vagy nem normális, vagy provokátor. Mire elkezdtem magyarázni neki a dolgokat, hogy itt mi folyik, egyszer csak felmutatott az ujjával, hogy itt is lehallgatnak ám! Utána azt mondta, hogy pályázzak meg egy újságírói ösztöndíjat, és majd az egyetem eldönti, hogy elfogadja vagy sem.

Megpályáztam, és fura módon a San Francisco melletti Stanford egyetemről értesítettek. Persze komoly pályázati anyagot kellett küldeni. Előtte a BBC egyik sorozatában segítettem, és a BBC-s rendező volt a támogatóm. Mondták, hogy pénzt nem tudnak adni, kérjek a magyarországi Fulbright-keretből egy ösztöndíjat. Kiderült, hogy ehhez minimum pártközponti osztályvezetői patrónus kell, és még akkor is három évig kell sorbanállni, mert már minden el van ígérve. Na, beláttam, hogy én patrónust nem fogok szerezni, visszaírtam a Stanford-egyetemnek, ahol nyilván látták a lelkesedésemet, mert a washingtoni extra-keretből szereztek nekem egy plusz Fulbrightot. Így aztán nem vettem el egyik rendesen patronált embertől sem a lehetőséget. És mikor kint voltam egy évig, akkor felajánlották, hogy kint maradhatok egy tanári-kutató ösztöndíjjal, és a második évben, 1986-ban átkerültem New Yorkba, ahol már tanítottam is. Úgyhogy bármily hihetetlen, de ez az én történetem. Mindenkinek csak ezt tudom ajánlani – egyenes úton Amerikába! A hatvanas évek egyik vicce volt a kérdés: Hogy beszél az okos Kovács a hülye Kováccsal? Hát interurbán Amerikából.

Rendszerváltás utáni visszavonulásának története

Mindenki azt mondta, hogy most már elég volt azokból, akik itt a képernyőt bitorolták. Jöjjön a friss erő. Én akkor azt mondtam, hogy értem. És abbahagytam a tévézést. Jó időszak is volt, mert 90-ben született a Rozi lányom. És babáztam, feléltük a tartalékainkat. Aztán jöttek az ismerősök, a régi barátok az egyetemről, kérdezték, hogy miért nincs műsorom. Azt mondtam, hogy majd megyek, ha hívnak. És azóta is csak oda megyek, ahova hívnak. Egy pár hónap telt el, jött egy csomó fiatal, akik addig nem voltak ismert arcok, és mondták, hogy szeretnének velem dolgozni. Annyira erősködtek, hogy tanulnának tőlem, annyira megható volt, hogy úgy éreztem, vágjunk bele, és így jöttem vissza.

Iskolateremtő sorozat: a „Desszert” (1994–1998), majd 2005. Kepes egy asztalhoz ültette a különböző világnézetű embereket.

Inspiráló közeg...

Nemcsak a világnézeti különbség volt a szempont. Ki akartam próbálni, hogy eltérő kulturális hátterű emberek képesek-e beszélgetni egymással. A világról való gondolkodásban nagyon különbözők vagyunk, de monomániám, hogy nem igaz, hogy nem tudnánk egymással szót érteni.

Kértek tőlem egy újabb tévésorozatot. Nem akartam olyan beszélgetős műsort csinálni, amiből már több száz volt a televízióban, és azon gondolkodtam, hogy melyik az az élethelyzet, ahol az emberek viszonylag felszabadultan tudnak beszélgetni. Eszembe jutottak a családi ebédek anyámnál, a háromszor hármas étkező, ahol volt, hogy 15-en ültünk az asztal körül, a falnak nyomódva. És kaja után mindig hihetetlenül jó, bensőséges beszélgetések kezdődtek. Milyen jó lenne, ha sikerülne ezt a kaja utáni beszélgetést reprodukálni a képernyőn. A desszertnek az volt az alapötlete, hogy nemcsak gondolkodásban, hanem kultúrában, műveltségben, életstílusban is különböző embereket hívok egy asztal köré.

Az első műsorban ott volt a belügyminiszter, egy kukás és egy fiatal szabad szájú jazz-énekesnő, aki később Soma néven vált ismertté. A belügyminisztert Kuncze Gábornak hívták. Én meg állandóan figyeltem, hogy kialakul-e közöttük valamilyen interakció. És azt láttam, hogy a kukás nem szemmagasságba néz, hanem mellmagasságba. Mert nem tudta levenni a szemét a Soma melleiről. Egy idő után megszólalt: Ez igazi? Jól adták-vették a lapot, de ez nem egy szokásos felállás. Próbára teszi a riportert is.

Vagy mikor Popper Pétert összeültettem a Bessenyei Ferenc feleségével. A liberális pszichológus professzornak akkor jelent meg egy könyve a vallásokról, és arról szólt, hogy az ő számára minden vallás egyforma. Úgy kell elképzelni, mintha egy hegyet látnánk, és minden út az istenhez vezet, csak ha az egyik oldalon megyünk fel, akkor buddhisták vagyunk, ha a másik oldalon, akkor katolikusok, ha a harmadik oldalról, akkor mohamedánok, és így tovább. És ott ült a Bessenyeiné, aki a kereszténységnek egy olyan dogmatikus változatát képviselte, amely szerint már a reneszánsz is tévútra tévedt, mert elszakadt a kereszténységtől. Nagyon kíváncsi voltam, hogy ők szót tudnak-e érteni egymással, és borzasztó izgalmas beszélgetések alakultak ki. Lehetett látni, hogy itt történik valami. Nekem mindig ez hiányzik a televízióból. Nem azt mondom, hogy én ezt meg tudom csinálni. Valószínűleg meg tudom számolni egy vagy két kezemen, hogy hány olyan műsor volt, amikor tényleg történt valami. Amikor a szemem láttára egyszer csak felszikrázott a levegő. A Desszertben ez néhányszor előfordult.

Minőség vagy hírnév?

Ez szembenállás volna? Nem lehet hírnevet szerezni, ha az ember minőséget csinál? Vagy régen lehetett, de ma már nem? Valamikor voltak híres tudósok, fantasztikus írók. A minőség és a hírnév együtt járt. De akkor még nem volt televízió. Minden másképp volt.

Dokumentum – szubjektivitás – etika. Ha dokumentum, akkor nem lehet más, mint minőség, mert a jóisten csak minőségit alkotott. Szubjektivitás, hogy mi mit tartunk fontosnak. Ez már egy ingoványosabb talaj. És hogy meg tudjuk-e oldani a feladatunkat etikusan, mint újságírók, az már pokolian komplikált dolog. A gyors válasz az, hogy ha az embernek van egy belső értékrendje, akkor tudja, mi a jó, mi a rossz, mi a tisztességes, mi a tisztességtelen. Csakhogy ezek a dolgok mindig sokkal bonyolultabbak az életben, mint ha valahol az élettől elzártan végiggondoljuk őket.

Van egy világhírű fotó. Eddie Adams amerikai fotóriporter 1968-ban Vietnamban lefotózott egy jelenetet, amelyen Loan tábornok – aki dél-vietnami rendőrfőnök, tehát az amerikaiak szövetségese volt – kivégzett egy vietkong harcost. És akkor felvetődött a kérdés, hogy a fotós jól tette-e, hogy lefényképezte, ráadásul sorozatfelvételben ezt a jelenetsort.

Ez volt az a fotó, amely az amerikai közvélemény jelentős részének a véleményét megváltoztatta a vietnami háborúval kapcsolatban. Egyébként televíziós nyomásra is. Volt néhány vezető amerikai televíziós kommentátor, aki felemelte a szavát, és mindig ezzel a fotóval példálóztak.

Ha sok életet mentett meg a fotós, akkor mégis csak tisztességes volt. De egyszer csak kiderült, hogy a kivégzett vietkong harcos egy bosszúszázadnak volt a parancsnoka, aki aznap több ártatlan civilt lövöldözött főbe a saját kis csapatával. Egyre bizonytalanabb lett az egész etikai talaj.

A tábornok a kivégzés után megsebesült, elvesztette az egyik lábát, elkerült Ausztráliába, egy kórházba, ahol a fotó alapján felismerték, és közölték, hogy nem hajlandók gyógyítani. De nagynehezen meggyógyult, majd az Egyesült Államokban, egy kisvárosban telepedett le, ahol egy kis boltot nyitott, de ismét felismerték, és a boltját sem tudta működtetni. Az Adams egyetlen fotója végigkísérte az egész életét, míg 68 éves korában meg nem halt rákban. A halála után Eddie Adams, aki Pulitzer-díjat kapott ezért a világhírűvé vált fotósorozatért, és akit rettenetesen megviselt, hogy tönkretette egy ember életét, azt mondta: „A tábornok megölte a vietkongot, én pedig megöltem a tábornokot a fényképezőgépemmel.”

Itt rögtön kiderül, hogy egy kattintás megfelelő helyen, megfelelő szögben történelmet tud megváltoztatni, emberek sorsát döntheti el, etikai kérdéseket vet fel. A nagy kérdés az, hogy vajon tisztában van-e a mi szakmánk, a rádió, a sajtó, a tévé azzal, hogy amit mi közvetítünk, annak milyen kifutása és következményei vannak? Ehhez képest kit érdekel a hírnév?

Tanítok jövendő újságírókat, és ezt tartom a legfontosabbnak. A szakmát meg lehet tanulni, mindent meg lehet oldani, de ha nincs egy fix belső értékrendje az embernek, akkor megette a fene az egészet.

A riporter felelőssége – Eduardo Rózsa Flores esetében?

Kvázi a barátom volt - Eduardo Rózsa-Floresszel

A történet jó 15 évvel ezelőtt kezdődött. Megismertem egy embert, aki félig bolíviai, félig magyar újságíróként kiment a délszláv háborúba, majd beállt önkéntesnek a horvátokhoz, végigharcolta a háborút, a horvát hadsereg ezredese lett, és horvát állampolgárságot kapott. De közben költő volt, meg író, meg zenész. Különböző pletykák keringtek róla, hogy gyilkos, meg bérgyilkos, de közben hihetetlen érzékeny, nagyon sármos pali volt. A rendszerváltáskor ő volt a bölcsészkar utolsó KISZ-titkára, majd az is kiderült, hogy valamiféle összekötője volt a Carlosnak, az egyik legnagyobb terroristának, akit Sakál néven láthattunk a moziban a róla szóló filmben. Aztán átsodródott a radikális jobboldalra (vagy nevezzük, aminek akarjuk). Szóval egy borzasztó összetett pali, aki negyedrészt zsidó, de keresztény iskolába járt, majd az élete végén már muszlim hívő volt. Magamban úgy fogalmaztam meg, hogy ebben a paliban akkora keveredés van, mint ebben a mi országunkban. Ha nekem az Eduardót sikerül megértenem, akkor lehet, hogy közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsem, mi zajlik itt a fejekben, a lelkekben, a hitekben, az indulatokban.

Már sok évvel ezelőtt azt mondtam, hogy a radikalizmust nem elutasítani, hanem megérteni kell. Egy olyan társadalom, amely képtelen megérteni a radikalizmus mozgatórugóit, az saját magát ítéli halálra. Mert egy bizonyos idő után a radikalizmus már olyan méreteket ölt, hogy késő lesz. Ez tette érdekessé számomra Eduardót.

Hogy van az, hogy az ember valakihez egyszerre vonzódik (mert Eduardo kvázi a barátom volt), miközben voltak dolgok a gondolkodásmódjában, amiktől viszolyogtam. De közben láttam, hogy ebben az őrületben van valami, ahogy Shakespeare mondta – „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ezt akartam megérteni.

Hogy igazából mi történt, hogy ő kinek dolgozott, és hogy lőtték le? Nagy kétségeim vannak, hogy valaha ki fog-e derülni, hogy mi történt valójában. Most legutóbb volt valami fotó, amin együtt mosolygott az egyik bolíviai rendőrségi főemberrel, és azt mondták, hogy a rendőrség beépült közéjük. De az is lehet, hogy az Eduardo épült be a rendőrségbe. Akármilyen forgatókönyvet el tudnék képzelni.

Borzasztóan megrázó volt őt vérbe fagyva látni, alsónadrágban, szétlőve a halott barátaival együtt. Megrázó volt, és közben roppant tanulságos. A pályámon kb. öt témát tudnék felsorolni, amely számomra meghatározó volt, és egy negyvenéves pályán azért ezek súlyos történetek. Ebből az egyik biztos az Eduardo.

A spirituális üzenetekről

Fontosnak tartom a spirituális értékeket, és ezek a dolgok borzasztóan érdekeltek. Rengeteget olvastam is róluk, de úgy jártam velük, mint a buddhizmussal. Amikor láttam, hogy mindenki spirituális meg buddhista, meg vízöntő, akkor egyszer csak azt mondtam, hogy már nem szeretnék ilyen lenni. Stikában még olvasok ilyesmiket, de már nem beszélek róluk, és nem is szeretnék ilyen műsort készíteni, mert látom, hogy másról kezd szólni ez az egész.

Van azért pozitív oldala is a dolognak. Azt szokták mondani, hogy a magas kultúrához is a sznobizmuson keresztül lehet eljutni. Ha úgy vesszük, nagyon sok ember a spirituális sznobizmuson keresztül egyszer csak el fog jutni oda, hogy ez ne csak medál legyen a nyakán. Ne csak közösen meditáljanak, miközben azt sem tudják, hogy ez micsoda, és közben egymást figyeljék, hogy a másik már befejezte-e.

Ez akkor működik, ha olyan emberek kerülnek kapcsolatba, akikben ez már megérett. De ha egy tévéműsorba beleteszik, akkor az emberek 99 százaléka vagy röhögőgörcsöt kap, vagy azt mondja, hogy ezeknek elment az esze, vagy feljelenti a tévét, hogy miért nem valami rendes műsort készít.

Én csináltam egy-két hasonló tematikájú műsort, amikor még nem volt divat. De hogy mit kaptam érte! Megátkoztak, hogy meg fogok halni rákban, ugyanúgy, mint Déri Jancsi – ez majdnem be is jött nekik –, merthogy a Déri csinált ilyen típusú műsorokat. Nagy az intolerancia az emberekben az olyan dolgok iránt, amelyeket nem ismernek. Ez vonatkozik az élet minden területére. Ezért mindig végig kell gondolni – mint a fotónál –, hogy vajon segítek-e, vagy épp az ellenkezőjét érem el.

A Világképző közönsége előtt

A tanításról

Nagyon régóta tanítok. Amerikában kezdtem, ahol sok olyan dolgot láttam, amiről úgy gondoltam, hogy itthon is be lehetne vezetni. Hazatérésem után a javaslatomra indult el egy osztály a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1988-tól. 1990-ig tanítottam itt, majd különböző egyetemeken tartottam előadásokat. Négy évvel ezelőtt a szombathelyi főiskola, majd egyetem kért fel, hogy címzetes főiskolai tanár legyek, most meg a Budapesti Kommunikációs Főiskola. Mire körülnéztem, már dékán lettem. Más a könyökével dolgozik, én meg csak ülök otthon, próbálok mindent elkerülni, és olyan karriert csinálok, hogy na.

Ezt a szakmát nem lehet tudni vagy megtanulni, mert folyton változik. Változik a technika, az ízlés, a ritmus, de vannak bizonyos mezsgyék, amelyeken végig lehet menni. Ezt próbálom átadni, meg egy értékrendet. De hogy milyen műsorokat kéne ma csinálni?... Én már nézni sem bírom ezeket. Nem is lenne tisztességes, ha olyasmit tanítanék, amit már megnézni sem tudok.

Az egyetemről

Amikor a bölcsészkarra jártam, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy egy egyetem bejáratára azt kéne kiírni, hogy „Ha azért jöttél ide, mert arra számítasz, hogy öt év alatt valamit megtanítanak neked, akkor már most hazamehetsz.” Kaptál öt évet, hogy nyitott szemmel járj, ilyen lehetősége nemigen lesz többször az életben az embernek.

Nem az az igazán hasznos ismeretanyag, amit kaptunk, mert annak a nagy része ma már nem igaz - még a természettudomány sem. De valamiféle világlátást és az emberekhez való viszonyulást egy jó professzortól meg lehet tanulni. Király Istvánnak az Ady-könyvéből semmire sem emlékszem, de a professzor egyszer azt mondta, hogy „tanuljanak meg maguk ellen is cédulázni”. Szerintem ez azt jelenti, hogy pszichológiai alapállásként mindig amellett gyűjtjük az érveket, hogy nekünk van igazunk, és az ember nagyon nem szokta meg azt, hogy félre tegyen egy cédulát – hogy miben nincs nekem igazam. Király professzornak ez a mondata, hogy tanuljunk meg önmagunk ellen is cédulázni – ez nekem két évet ért az egyetemből.

Tudnék még ilyen tanárokat mondani. És diákokat is, mert nemcsak a tanároktól lehet tanulni. Voltak olyan évfolyamtársaim, akiktől többet tanultam, mint a professzoroktól – gondolkodásban, nyitottságban. Abban bízom, hogy ilyen dolgokat lehet átadni a főiskolán.

A mindennapi olvasásról

Újra az MTV-ben - 2008 októberében, Kepes 60. születésnapja és a Különös történetek sorozat beharangozása alkalmából Gundel Takács Gáborral

Attól, hogy elmondjuk, hogy milyen fontos az olvasás, attól még nagyon kevés gyerek fog olvasni. Olvasni azok a gyerekek fognak, akiket a szülők megtanítanak rá. Amelyik azt látja, hogy a szülei olvasnak, az fog olvasni. Pláne ha a szülő elég ügyesen csinálja, hogy a gyerek is olvas fél oldalt, majd a szülő is olvas neki három oldalt, aztán megint te jössz, és aztán megbeszélik. És a gyerek látja, hogy ezzel sikert arat, és örömet szerez másnak is, magának is. Az én gyerekeim szeretnek olvasni. A Rozi lányomtól tanultam meg – aki már 25 éves –, hogy nem tud úgy elmenni valahova, hogy a táskájában ne lenne egy könyv. Soha nem unatkozik, és nem lehet zavarba hozni, mert ha bárhol várni kell, akkor benyúl a táskájába és olvas. Már kiskorától ezt csinálta, és persze a húga is eltanulta. Ez annyira megtetszett, hogy nekem is mindig van a táskámban valami olvasnivaló. Ha egy jó tanácsot szeretnék adni, azt mondanám, hogy mindig legyen a táskádban egy könyv.

Azt vettem észre, hogy az olvasás is olyan, mint a fekvőtámasz. Ha az ember minden reggel csinál tíz fekvőtámaszt, akkor egy idő után már tud tizenkettőt, aztán húszat, harmincat, negyvenet. És ha egy idő után valamiért abbahagyja, akkor már megint nem tud tizenötnél többet megcsinálni. Az olvasással is így van. Ahhoz, hogy az ember agya ráálljon, minden nap olvasni kell. Az írás is ilyen. Ha az ember nem ír, akkor sokáig nem megy az írás.

Hogy miért fontos ez? József Attilának van egy gyönyörű mondata, amely ugyan a versírásra vonatkozik. Azt mondta: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Erről van szó. Szükség van arra, hogy a gyerekek olvassanak és a könyv éljen, mert különben meggörbül a világ gyémánttengelye.

A közönség kiérdemelt szeretete...

• Frank Júlia interjú
• Boros Csaba interjú - Republic
• Demjén 2009
• Szereted Koltait?
• Zorán
• Dolák-Saly Róbert
• Szászi Móni
• Tóth Vera
• Alapi „Steve” István
• Eliades Ochoa

Támogatom a Pezsit...»
[ Bővebben ]

• Karácsony előtt New Yorkban
• Velencei Karnevál
• A téli olimpia házigazdája - VANCOUVER
• Modernzenei fesztivál

Hozzászólások (0)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése