Pesti Zsibongó

Kétséges dolog koncertbeszámolót írni. Aki nem volt ott, annak igencsak keveset mondanak a lelkesítő sorok; aki pedig ott volt és más véleményt alkotott a hallottakról, az simán lehülyézheti a szerzőt. Most sem „igazi" kritikát olvashatnak, hanem szubjektív gondolatokat a Művészetek Palotájában rendezett modernzenei eseményről és a vidékiség hátrányairól.

Bemutatkozás helyett

A szerző

Amikor a „művelt zene" hangeseményeinek látogatójává szegődtem, még nem tudtam, hogy egy életre megfertőződöm. Persze, lemezvásárlóként ez a terület nem volt ismeretlen számomra, sőt. De a koncertek pillanatnak szóló szertartásai más minőségek. Mert egyszeriek, megismételhetetlenek. Mindig is kerestem a környezetem, létem, hangulatom, mai érzéseim zenei megfogalmazását. Tudtam, mit keresek, és lassan megtaláltam a helyeket is, ahol…

Lemezgyűjtőként először a kényszer miatt mentem kortárs zenei koncertre. Magyarán – olyan előadásokra kezdtem járni, amelyek zenei anyaga nem volt kapható hanglemezen. Bartók Béla korának, vagy az utána jövőknek a zenéjére. Majd megtanultam, megéreztem a sok koncert hangulatán, hogy ez végre az, amit keresek; ami nekem, értem és rólam (is) szól. Hallgattam a darabok sokszor újszerű hangzását, élveztem az áradó érzéseket, érzelmeket, és persze: néha bosszankodtam is a kóklerkedéseken. Megtanultam megismerni a mélyről jövőt, a maradandót, s ezeket elkülöníteni a divatos formalizmusoktól. És megtanultam tisztelni a bemutatott darab szerzőjét is, aki mély meghajlásokkal köszönte meg, ha sikert aratott. (Nota bene: a Mozartot vagy Lisztet hallgatóknak ebben sosem lehet részük.)

A rendszerváltás után megéltem a piac elszabadulását – elsősorban a jegyárak növekedésének formájában –, és a választék olykor már tűrhető, a fővárositól elvárható szintre való emelkedését. Bár az utóbbival még most sem vagyok mindig elégedett. Persze – ahogy vesszük. Mert szolnokiként azt mondom: a Kánaánt hagytam ott...

Lassan már tíz éve, hogy kikerültem ebből a körforgásból, és vidékiségemből kifolyólag – meg persze anyagi ellehetetlenedésem következményeként is – lassan kikoptam a budapesti koncertéletből. Végleg véget ért az a korszak, amikor – mint kortárs zenei bemutatókon előfordult – a jelenlévő közönségből 6-10 ember megnyugtató jelenléte biztosított a közösséghez-tartozásomról. Ma már ismeretlenek közé ülök be. Mint tettem ezt január 31-én is…

A fesztivál puritán plakátja

Huszonkettedik évadjába lépett 2010-ben a Magyar Zeneművészeti Társaság Mini-Fesztiválja, ezúttal már sokadik évad óta a Művészetek Palotájában. A január utolsó hétvégéjén megrendezett fesztivál legutolsó napjára szimfonikus estet hirdetett a műsorfüzet: öt magyar – részben – kortárs szerző egy-egy művét, köztük két bemutatót. A Debreceni Filharmonikus Zenekart és a Kodály Kórust Kocsár Balázs vezényelte. Hogy egy bemutató mitől lesz akkor bemutató, ha két nappal előbb koncerten ugyanaz a műsor elhangzik – ebbe most ne menjünk bele. Szomorú viszont a kortárs jelzőt gondolatjel közé szorítani; de a fesztivál-alapító Durkó Zsolt életműve is már jó egy évtizede lezárult.

Mindig kétségesnek tartottam koncertbeszámolót írni, mert annak, aki nem volt ott, annak igencsak keveset mondanak a lelkesítő sorok; aki pedig ott volt és más véleményt alkotott a hallottakról, az simán lehülyézhet. Most sem „igazi" kritikát olvashat az, aki idáig eljutott e cikkben. Igazi kritikához előzetes ismeretek, esetleg a kotta követése stb. szükségeltetik – most talán mégsem kéne túlzásokba esni! –, én viszont inkább a laikusok közé tartozom, és nem is kívánok előfeltevésekkel, elvárásokkal zenét hallgatni. Az érdekel, ami a dobogón, a színpadon stb. akkor történik, és ha tetszenek a hallottak, az sem igazán zavar, ha az nem teljesen kottahű, vagy akár jobban is elő lehetett volna adni. Ha behunyom a szemem, és a darabot végig bírom hallgatni úgy, hogy nem alszom bele, akkor már nem lehet rossz a zene, s ha akkor kívánom a szemem kinyitni, amikor ténylegesen vége a darabnak, akkor egy hullámhosszra kerültünk. Ha érzem a varázst, a hangok áradásának hullámzásait, kérdéseit és válaszait, szóval ha elvarázsolnak – ezek a legszebb pillanatok.

Durkó Zsolt - az 1997-ben elhunyt zeneszerző kezdeményezésére alakult meg 1987-ben a Magyar Zeneművészeti Társaság

Durkó Zsolt „klasszikusa" (1969-ben volt a bemutatója), az Altamira már nem hatott rám ilyen egyértelműen. Bár ez volt az egyetlen darab, amelyet már hallottan koncerten – és lemezen is megvan –, mégsem tudtam annyira örülni neki, mint a múlt század hetvenes éveiben. Kicsit erőtlennek éreztem ezt az előadást. Talán az első rész szervezése – a zenekari pulpitus kétszeri átrendezése a számok között, mintegy 15 perc kieső idővel! – is közrejátszott, hogy a figyelmem és a koncentrációm a darab közepére érte csak el a megfelelő állapotot. Egyszerűen kiestem a koncert hangulatából.

Tóth Péter vonószenekari kompozíciója szép volt, de számomra közömbös (és itt hangsúlyoznám: most nem értékítéletet írok, hanem szubjektív benyomásaimat), Király László brácsaversenye pedig kissé eklektikus: itt ő sem tudott elvarázsolni. (Mivel Király munkáit még a múlt századból ismerem, ezek alapján újra próbálkoznék a művel.) Az előadás közönsége – sok szakmabelit is láttam a mintegy félházas színházteremben – viszont lelkesen örült minden gesztusnak és hangnak, amit tapasztaltak, és megfelelő fogadtatásban részesítették az előadókat és a műveket. Magam is – fanyalgásom(?) ellenére – jól éreztem magam…

Amikor az olcsó is drága

Végezetül ejtsünk szót magáról a fesztiválról is. Nem először veszek részt ezeken a rendezvényeken (még vidékiként sem), és merem állítani: ez a legolcsóbb és ehhez képest az egyik legszínvonalasabb országos produkció. Ebben a műfajban – a kortárs zenében – mindig is jelentős volt, mióta pedig az őszi Kortárs Zenei Fesztivál nem létezik, szinte az egyedüli ilyen rendezvény. És itt jön a vidékiség hátránya: az ország legolcsóbb fesztiválján nekem – speciel egy szolnokinak – egyetlen esti koncert 5600 forintba került. Ezt budapestiként – és ha akár mind a négy koncerten részt veszek – durván 2500-ból megúsztam volna. Részletezem: az egy koncertre jutó jegyár 500 forint, de csak bérletet lehetett venni az utolsó napon is, 2000-ért. Ehhez jön a vonatjegy háromezerért, a BKV-jegy hatszázért. (Az összehasonlításban a pestieknél a közlekedési bérlet ára ~6%-ával számoltam.) Szóval ez így már elég húzós! Talán érdemes lenne a szervezőknek valami megoldást kitalálni, esetleg fiókfesztiválokat rendezni stb., hogy az a mégoly kevés vidéki érdeklődő se legyen kies hazánkban másodrendű polgár.

A Szolnoki Szimfonikus Zenekar ugyan már évek óta magas – szerintem országos összehasonlításban is magas – szinten működik, de a helyi igények (színház, hangverseny, tájkoncertek) mellett a kortársi zene bemutatókkal való támogatására – a ritka kivételektől eltekintve! –, esetleg modernzenei fesztiválra az ő erejükből nem futja. És valljuk be, egyelőre közönségigény sincs rá. Szolnok kisváros… De hogyan is lehetne igény megfelelő rendezvények, azaz közönségnevelés híján?! Az ilyen koncertekre fogékony szolnokiak pedig nem mindig engedhetnek meg maguknak többszöri felutazást egy budapesti fesztiválra. Még akkor sem, ha a kínált program megfelelő (lenne), mint most is volt...

A szerző mérnök, jazzkutató, jazztörténész, zenekritikus és zeneesztéta, többek között a Szabó Gábor-életrajz írója, a Magyar Jazzkutatási Társaság tagja. Ahogy általában írásaiban, itt is a sajátos, csak kevesek által használt, ún. fonetikus-átírással, a dzsez, rak, bít írásalakokat használja.

A kortárs zene legfontosabb hazai fórumának méltó helyszíne - a diófaburkolatú Fesztivál Színház a budapesti Művészetek Palotájában

Libisch Károly további írásai a Pezsin

• Kari blogja >>

• Szanturral a Trafóban
• A világvége illemtana
• Búcsú
• A háromdiplomás postás
• Csak a pörkölttel nyúltam mellé
• A megtévesztés lélektana
• Magyar hanglemeztörténet

Hozzászólások (0)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése