Pesti Zsibongó

Indiai klasszikus zene Shiv Kumar Sharmától

Pandit Shiv Kumar Sharma

Eredetét tekintve a szantur egy perzsa (iráni) húros hangszer. Indiai elterjedése a földrajzi közelség okán elsősorban Északnyugat-Indiában, a Pakisztán és India között vitatott hovatartozású Jammu és Kashmir államban számottevő. Itt a klasszikus zenei stílusok, iskolák némelyikében is használják – ami nagy részben már az est főszereplőjének érdeme –, míg India délebbi-keletebbi részein az előfordulása szórványos maradt. A hangszert általában a földön ülve, az összekulcsolt lábakra helyezve, többféle verőtípussal szólaltathatják meg, bár a Trafóban vendégszerepelt művészek „csak" az enyhén íves végűt használták a húrok ütéssel és sikálással való megszólaltatásához.

Shiv Kumar Sharma, a Jammu városában (közel a későbbi pakisztáni határhoz) született művész kötődése a zenéhez még a családjában kezdődött. Apja révén – aki több indiai klasszikus stílus énekese volt, majd az All India Radio igazgatójaként dolgozott – a műfajok és stílusok széles skálájával találkozhatott már fiatal korában. Először ő is énekelt, később tablâzott, de belekóstolt a hegedű és a harmónium világába is. Az első szanturját 13-évesen kapta apjától, aki – beleszeretve az arab/iráni szúfi-zenébe – kijelölte számára ezt a hangszert, s vele az életpályáját. A kezdeti kételyek után – meg az apai tekintély hatására – életét összekötötte a szanturral, és mintegy ötven éve folyamatosan, színpadokon és az indiai szokások hagyományosabb helyszínein emberek millióit varázsolta el klasszikus zenéjével. Budapesten fia és hangszeres tanítványa, Rahul Sharma (szantur) és Mukundraj Deo (tablâ) társaságában lépett színpadra.

Apa és fia Mukundraj Deo társaságában a Trafó színpadán

Három klasszikus râgát játszottak... Mondhatnám, hogy szabályosan, hisz a râgák alapszerkezetét (négy tétel: alâ pa, jhor, jhâlâ és gat) nagyjából kihallottam ugyan a darabokból, de maga a zene az időtlenség állapotába ringatott szépségével és virtuozitásával, szólamainak a két dallamhangszer-közötti kavargásával. Tehát „kénytelen” voltam inkább elmerülni a zenében, semmint statisztikai összegzést végezni a hangok, tételek között. A râgák hangkészlete és a hozzájuk kapcsolódó ritmuskészlet (tâla) összefüggéseinek rendszere egyébként is kellően bonyolult ahhoz, hogy egy „gyanútlan" európai el ne igazodjon benne.

Az első râga csak a két szanturon hangzott fel, s a tablâs Deo – aki hazájában hangszerének szintén kimagasló művésze – ülve hallgatta. Már ebben a rövidebb (talán 15 percig tartó) darabban is megérezhettük, hogy ritka csodával találkozhatunk a Trafó színpadán. Apa és fia uralták a hangokat és a csendet, s az ezek között leledző számtalan árnyalatot. Egymásba fonódó/tekeredő dallamaik – párbeszédük – érzékeny lelkiséget, szinte túlvilági lebegést teremtettek.

Egy mívesebb darab

A romantikus hangulatúnak bekonferált 3. râga eljátszása virtuozitásban megpróbált túltenni a másodikon. Talán még sikerrel is. Itt a terjedelem még a befogadhatóság határai között maradt, de ez a percekig tartó eksztázis már nem romantikus hangulatot juttatott eszembe. Inkább felizgatott, felkavart. Az első két darab finom lélekrezdüléseire valahogy szívesebben emlékszem.

Végül, de nem utolsó sorban a hit. A meditatív zene célja, feladata elsősorban a transzcendenssel való kapcsolatba-kerülés, kapcsolatteremtés (ha magunkon kívül tudjuk), vagy pedig a befelé figyelés és fordulás, ami egyrészt összefügg a lélekkel, másrészt azzal, hogy az emberi testre, mint az isteni jelenlét hordozójára gondolunk. A színpadon lévők vallásos ihletettsége egyértelmű volt számomra. Indiában a klasszikus művészetek nagy része s azok iskolái beépülnek a vallási gyakorlatba, tehát ez nem lenne újdonság. Most is szakrális zenét hallottunk. Viszont ha elgondolom, hogy egyes esztétikai irányzatok szerint a zene célja és jelentése éppen a transzcendenciával (európaiaknál például Istennel) való kapcsolat megjelenítése, akkor ezen az estén, a Trafó színpadán ez a kapcsolat megjelenhetett. A muzsikusok alázata, tisztelete, hite, zenei invenciója, arányérzéke, a harmóniák végtelen-érzete, csodálatos szépsége – összegezve: a tökéletesség-érzet által. Közönségként pedig: akár relaxálva, akár felmagasztosulva. Úgy láttam, hogy a színpad előtt ülők között kevesen maradtak közömbösen, sokkal inkább a megérintettség volt tetten érhető.

A tényekhez tartozik még, hogy a koncert előtt levetítették a Lélek Hangja című indiai dokumentumfilmet is, amely a szanturról és Shiv Kumar Sharma mesterről szólt (és amelyről lemaradtam...)

Ha belegondolok abba, hogy ez a koncert Az Indiai Klasszikus Zene Mesterei sorozatnak már a 9. estje volt a Trafóban, akkor tudom igazán sajnálni, hogy a korábbiakra nem jutottam el. És tudom, hogy ezzel nem voltam egyedül.

Libisch Károly további írásai a Pezsin

• Kari blogja >>

• A világvége illemtana
• Búcsú
• A háromdiplomás postás
• Csak a pörkölttel nyúltam mellé
• A megtévesztés lélektana
• Magyar hanglemeztörténet

• Shiv Kumar Sharma és Rahul Sharma szantúr duettje, tablán kísér Anindo Chatterjee

• Pezsi-film: Ochoa a Sportkastélyban
• Pezsi-film: Republic a Sportkastélyban
• Pezsi-film: Eleven folklór az Arénában
• Kuba zenéi - hangszerei
• Kelta zene, ír sztepp
• Japáncseresznye
• A jóga ma

Hozzászólások (0)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése