Pesti Zsibongó

– avagy eretnek gondolatok egy zenei könyv kapcsán

303 fontos lemez. Kérdés: kinek és miért?

E cikkben tulajdonképpen egy könyvismertetőt/kritikát próbáltam írni, némi maximalizmussal és szkepticizmussal nyakonöntve. Hogy a könyv jó-e, arra én igazán nem tudok – de inkább nem akarok – válaszolni. Maximum azt az ígérvényt kérem számon, ami az előszóban és a könyvfülön található, illetve amit harmincéves szakmai tapasztalatom alapján elvárhatnék. Azt viszont előzetesen leszögezhetem, hogy a kiadvány tisztes munka, sok ténnyel, szép tipográfiával, mind képeiben, mind az egyes – 15 szerző által írt – szócikkeiben. Mindenképp szórakoztató, tartalmas olvasmány. Csakhogy…

Azoknak a kiadványoknak, amelyeknek a sorába beilleszthető a 303 magyar hanglemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című, magyar szerzői kollektíva által írt könyv, az az egyik üzletpolitikai és pszichológiai alapvetése, hogy a halálra hivatkozva próbálják belédsulykolni azt, miszerint valami fontos dologról maradnál le, ha nem olvasnád/vennéd meg ezt a kiadványt és nem ismernéd a benne foglalt – jelen esetben – hanglemezeket. (Mint például az 1001 film…, 1001 hanglemez… stb. nálunk is megjelent könyvek.) Az ötlet persze jó, és az íróknak/szerkesztőknek még igazuk is lehetne, ha az alkalmazott mérce – a válogatás mércéje – valamelyest objektív lenne. De – az angolból fordított kiadványok esetében is egyértelműen látható – sohasem az. Mert az esetlegességeket ez a – külföldi példákon alapuló, de – teljesen magyar kiadvány sem nélkülözi.

Rossz szokásom, hogy könyvvásárláskor megtekintem a borítószövegeket és elolvasom az előszót. E könyvnél is így tettem. Először a hátsó oldalt, amely szerint ez „az elmúlt négy évtized legjobb magyar könnyűzenei lemezeinek kritikai gyűjteménye…”, majd alább: „érték és jelentőség szempontjából is elhelyezik az egyes lemezeket a magyar popzene történetében”. Bocsánat, ezt nem értem! Egy mondattal előbb még a legjobb felvételekről szólt a fáma – ami az én olvasatomban értéket is jelent! –, most meg már érték és jelentőség szerint szelektálnak! Azaz lefordítva: egy lemez akkor is bekerülhet az ismertetésre kerülők közé, ha egyébként gyengus (tehát: nem a legjobb!), de – esetleg – más szempont is érvényesülhet (akár zenetörténeti fontosság, vagy – urambocsá: üzletpolitika?).

A könyvfül ígérete: „303 kiemelkedő lemez kerül bemutatásra e kötet lapjain (…) a magyar poptörténet iránt kicsit is érdeklődő olvasóknak”. Nem merő szofisztika: itt kiemelkedő lemezekről van szó, ami lehet akár a legjobb szinonimája is?! Aztán egy ellentmondás: mert a szövegben kitérnek a műfaji sokszínűségre is, ahol már a jazz szó is felbukkan. Már bocsánat, de a dzsez (jazz) mióta tartozik a popzene nagy családjába? És a konklúzió: „…nélkülözhetetlen a zeneszerető olvasók számára, ott a helye a lemezgyűjtemények mellett!” Tettenérhető tehát az üzletpolitika is, érzelmi ráhatásokkal, észérvek helyett.

De lapozzunk bele! A puding próbája az evés, a könyvé az olvasás. Az előszóban már olvashatunk arról, hogy – a fülön emlegetett popzene mellett – miért szerepel a könyvben paródia-, dzsez-, humor-, gyermek- és színészlemez stb., de például az, hogy kortársi műzene is előfordul (Amadinda, 180-as csoport, Szemző Tibor), arról egy szó sem esik! Azt is megindokolja a szerkesztő, Dömötör Endre, hogy kislemezek, kazetták miért kerültek ismertetésre – számomra ugyan érvei nem meggyőzőek! -, de azt már végképp nem értem, hogy ha „képbe kerültek”, akkor miért nem a hozzávetőlegesen teljes választékból csemegéztek a szerzők? Az pedig, hogy egy kiadvány már elérhető-e sugárlemezen (CD), ugyan nagyon hasznos – piaci – információ, de számomra (és a kiadvány célkitűzése alapján) érdektelen. Dömötör Endre végül maga ismeri be, hogy a könyv nem objektív, és nem fért bele minden – és itt teljesen igaza van –, de ehhez már a könyvbe bele kellett olvasni.

Nézzük tovább! A könyv ismerteti az egyes kiadványok (nem csak lemezek) kiadóját, producerét, a borítót tervező grafikus nevét, a teljes játékidőt, ad egy kritikai ismertetőt, a borítófotót, és végül egy számlistát (szerzőkkel, időtartammal), a megjelenés évét, de csak periférikusan foglalkozik a kiadvány formátumával (kislemez, nagylemez, sugárlemez – itt lehet mini, normál és vizuális anyagokkal is kiegészített, stb. –, kazetta, de a 25 cm-es lemezformátumról nagyvonalúan elfeledkezik) és alapvető diszkográfiai adataival.

Nem tisztázott az sem, hogy – a könyv szempontjából – ki a magyar. Ez azért érdekes, mert ha Zoller Attila munkássága belefér (aki ugye egyetlen lemezt sem adott ki itthon), akkor pl. az erdélyi magyarok is beleférhetnének. Vagy Szabó Gábor több lemeze, Elsie Gallay stb. És ha az erdélyi születésű és ott lemezt is kiadó művész időközben áttelepült, akkor ő igen – vagy nem?

Nem magyarázza meg a szerkesztő, hogy dzsezlemezek miért szerepelnek a kiadványban, de ha már itt vannak, akkor miért nem a súlyuknak, jelentőségüknek megfelelően. Ugyan a népzene sem tartozik a popzenébe, de a kisegyüttesek etno-folk produkciói (világzene lózunggal) elfogadható. Azt viszont nem értem, hogy vannak olyan kiadványok, amelyek minden megindoklás nélkül csökkentett helyen és formátumban szerepelnek (itt már elmarad a számlista, a grafikus neve, az előadók fotója, a jelentősebb számok megjelölése stb.) Vajon miért?

A szerkesztő helyében én kihagytam volna a humor- és paródialemezeket, mivel jó részük nem is zene, de akkor meg miért „…nélkülözhetetlen a zeneszerető olvasók számára”? Meg a dzsezt, a népzenét és a kortársi műzenét is. Szigorúan a populáris zenékre (tánczene, pop, bít, rak, rep, városi etno-folk, némi fúziós stb.) koncentráltam volna. Továbbá nekem a lemez fogalmába a kazetta sem fér bele.

Ha pedig a teljesség igényével nézzük a felvétel típusait, akkor mindenképp külön tárgyaltam volna az albumokat (formátumtól függetlenül; és itt indokolt lehetett volna a kazetta szerepeltetése). Vagy típusonként tárgyalva – és csak a „jóság” kritériumát helyezve előtérbe – a kislemez, középlemez, nagylemez (albumok és maxik), sugárlemez (albumok és minik), kazetta stb. formátumokat.

Sok kiadvány érdemtelenül került a könyvbe! Nem méltó egy ilyen „népszerűségre törekvő” kiadványhoz a gyenge produkció ismertetése, akár volt zenetörténeti, zeneszociológiai jelentősége, akár nem. Azokat a megfelelő történeti kiadványok ismertessék! Hogy melyek voltak ezek? Most neveket nem említenék (legalább 50 olyan van, melyet kihagynék), inkább felsorolok néhány olyat, ami viszont nagyon hiányzik:
A zseniális Úzgin Űver egyetlen kiadványával sem szerepel (7 CD-jük van). Vagy hol vannak Tabányi Mihály kis-, közép- és nagylemezei? Miért maradt ki az Egy szerelem három éjszakája című lemez? De menjünk sorban (és most a kislemezekkel nem kívánok foglalkozni).

Nagylemezek közül hiányolom az alábbiakat, mert ezek bármelyikénél minimum 10 rosszabbat ki tudnék az értékeléskor venni:
Flagrum: Per ipsum; Zalatnay Sarolta: Álmodj velem; Hungária 2; LGT 1; LGT: Ringasd el magad; Omega 5; Tolcsvayék és a Trió; Koncz Zsuzsa: Kis virág; Generál: The heart of rock; Omega: Nem tudom a neved; Syrius: Széttört álmok; Sebő: Énekelt versek; Kaláka: A fekete ember; Éjszaka a stúdióban; Piramis Erotika; Omega: Időrabló; Pantha Rei 1; East: Játékok; V’Moto-Rock: Gyertyák; KFT: Macska az úton; Szörényi Levente: Hazatérés; East: Hűség; Koncz Zsuzsa: Menetrend; Kormorán: Folk & roll; P.Mobil: Honfoglalás; Non-Stop és Victor Máté; Muzsikás: Nem úgy van most, mint volt régen; Szélkiáltó: Keserédes; Vízöntő: Szerelmeslemez; HBB: Üvöltés; Makám & Kolinda:Szélcsend után; Illés: Boldog város; Mini: Dzsungel; Color 1; Makám: Közelítések; Makám & Kolinda: Úton; Kolinda 1; Török Ádám és barátai: Alligátor; Kolinda: 1514; Budapesti rakenroll; Meteo; Crack Orchestra; R-go proletars: Egy proletár Párizsban; Katona Klári: Mozi; Kentaur: Új világ; Solaris: 1990; Wahorn András: Tengerhajózás; Bisztro Blues band: Tudod, csak azért; Smúz – Szerelmes melódiák; VHK: A semmi kapuin dörömbölve; AMD: A háború borzalmai, sőt még rosszabb!; PG csoport: Moulin Rouge; Dühös Múzsa; East: Az áldozat; Rockszínház: Farkasok; HBB: Kocsmaopera; Posthumus: Földközi tengely; Kinopuskin: Matiné; Dolák-Saly Róbert: Láthatatlan ég; No.1; Lilla-Czigi; Kántor István (Mounti Cantsin): Ahora neoizmus; Mini: Fruit pebbles; Szabó Gábor: In Budapest; Kex: Let’s cake; vagy a Kormorán: Live in Holland.

Középlemezek közül a Patyolat akció filmzene fontos még a Tabányi-lemezek mellett.

Kazetták! Talán az lehetett volna a könyv leghasznosabb pontja, hogy a csak kazettán megjelent anyagokat is értékeli. Nem ez történt: a teljesen esetleges és nagyon szubjektív válogatásnak áldozatul esett például az egyik legizgalmasabb magyar zenei kiadvány is (Orchestra Luna: Szukadal). De kimaradt még: Gépfolklór: Barbaro; Téglagyári megálló: Méregzöld; Anima: 001/1994; Westminster Apu: Altató; Company: 1990; Persona Non Grata (1995); Zöldövezet: I.; Louis Tundravoice: I.; Bp.Service: I.; MagUra: Rajta! A jelen!; Másfél: Kínai nátha. Meg amikről nem tudok…

És – természetesen – a sugárlemezek, melyeknél már meg sem próbáltam az áttekinthetetlenül bőséges megjelenésekből objektíven válogatni. Inkább csak ízelítőül, mivel ezeket inkább már külön kiadványba szerkesztendőnek tartom: Úzgin Űver: ’99; Úzgin Űver: Báb-színház-zene; CMC: Halálmorze; After Crying: Megalázottak és megnyomorítottak; After Crying: Föld és ég; Beatrice: Betiltott dalok; Kampec Dolores: Tű fokán; Talizmán: In concert; A.T.: Alia Terra; Wahorn András: Komolyzene; Jackie Orszáczky: 100%; Trottel: Az ellopott kert; Ivánka Csaba és a Topo Neurock Trupp: Az ördög nem alszik; PMD Blues Band: Live in Hungary; Archív Jelen: Gazdagok és szépek; Carmen: 2000-be érve; Unfit Association: Pulse; HBB: Kopaszkutya; Katakali: Reflections; Éhező Apácák: Légy jó mindhalálig; Látványos emberek: Az orr; Trottel Monodream: Fluid; Persona Non Grata: A gondolkodás rendszere; Folkestra: Mamikám; G-L-B: Csend és árnyék; Baby Bone: Kell a rossz; Makám: Skan-zen; Kispál és a Borz: Föld, kaland ilyesmi; Plastic Ohara: Big drastique; Varga János Projekt: The wings of revelation I.; Egy Kiss Erzsi Zene: Deladela; Trio Calamona: reTrouvère; A.T.: Archívum; Török & a Mini: A szél nomádja; Másfél: Moni; Cseh Tamás: A telihold dalai; Kentaur: Városi bélyeg, HBB: Adjatok a kutyának húst. És így tovább...

Persze gondos mérlegelést kívánna az, hogy a 303 helyből mennyi lehet a kihagyandó, és eszerint lehetne a kiegészítéseket megejteni. Az viszont kérdés, hogy érdemes-e! Mert ez a könyv ugyan nem azt adja, amire tervezték (a címében foglaltakkal és a hátlapon, a könyvfülön tett ígértekkel ellentétben), viszont komoly és viszonylag alapos tudást ad az olvasójának. Mindezt könnyed, könnyen áttekinthető, olvasmányos formában, sok képpel és háttér-információval. És ez se semmi!

Hogy mégis miért dohogok? Talán egy klasszikus idézettel válaszolok: „érted haragszom, nem ellened”.

A mintaadó amerikai kézikönyv 2006-ból 1001 albumot sorol fel az ötvenes évektől évtizedes bontásban

• A bor csodája
• ÉRTETEK
• Frank Júlia Óriás szakácskönyve
• Az egészségolimpia szakácskönyve
• A világvége illemtana
• Bókay Árpád memoárja

Libisch Károly további írásai a Pezsin

• Kari blogja >>

• Szanturral a Trafóban
• Búcsú
• A háromdiplomás postás
• Csak a pörkölttel nyúltam mellé
• Magyar hanglemeztörténet

A szerző mérnök, jazzkutató, jazztörténész, zenekritikus és zeneesztéta, többek között a Szabó Gábor-életrajz írója, a Magyar Jazzkutatási Társaság tagja.

Hozzászólások (2)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése