Gitárfesztivál - kilencedszer! |
Írta: Libisch Károly | |
A zenei események és koncertek között – a vájtfülűeknek mindenképpen – rangos helyet vívott ki magának a Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztivál. A Szabó Sándor vezette művészeti/zenei megmozdulás 2002-től évente műfajok és stílusok feletti produkciókkal reprezentálja az akusztikus gitár játékosainak nemzetközi törekvéseit. 2010-re az egykor kétnapos esemény már tavaszi-őszi évadra bomlott, és őszre az országos sorozatból csak két város maradt (Budapest és Szolnok), öt koncerttel.
Hogy miért maradtak el a már jól bevált vidéki helyszínek, az nem ennek az írásnak a témája. A fontosabb az, amit az egy-egy napi programban hallhattunk. A szolnoki Frei-kávéház (szeptember 30.) és a Fonó Budai Zeneház (október 1.) ugyanazt a programot kapta, de mégsem ugyanúgy. A budapesti helyszín „alapzaja” lényegesen nagyobb volt az állandó ajtónyitogatás, járkálás, beszélgetés és a büfé tevékenysége miatt (az elpukkanó reflektorról nem szólva). Szolnokon a közönség fegyelmezettebben „tűrte” Szabó Sándor muzsikáját, a Chillio-duó vagy Alex De Grassi programját. Persze nem voltak különösebben próbára téve a hallgatók, hiszen mindhárom előadó olyan zenével rukkolt elő, amely nem vette igénybe a hallgatóság türelmét. Az akusztikus gitárok amúgy sem alkalmasak elvetemültebb hangzásokra (bár erről is tudnék mesélni…). Szabó Sándor műsorába csak egy szám, a Magyar Gitár Rapszódia került, mely darab a magyar zenei örökség összefoglalása gitáron, amúgy Bartók Béla szemléletével és rá való hivatkozással. 22 népdal gitárátirata, összekötő témákkal, rögtönzésekkel, „saját” népdalokkal. A 95 százalékban rögzített műben a dalok sorrendje kötött, az összekötőelemek változhatnak és előadásonként változnak is. A múlt összefoglalása, zenei/érzelmi tabló, melynek csak az utolsó részében hallhatunk zenei fejlődést, hangulati tetőpontot, egyfajta jövőbevetett hitet. Érzelmileg statikus állózene, egy záró, improvizatívabb és energikusabb résszel. Érdekes darab… Az Antoni Arnold és Hórvölgyi Péter által alkotott Chillio gitárduó az est romantikus hangulatának megteremtését vállalta fel. Számaik szépek, hangulatosak voltak, sokszor bravúrosak is a két gitáron egymásnak átadott dallamfolyammal vagy virtuóz futamokkal. Bár mindkét hangszeres szólózott is, de a hagyományos könnyűzenei gitárfunkciónak megfelelően inkább Arnold játszott, míg Péter a zenei/zenekari hangszínek kikeverésében jeleskedett. Programjuk nyolc száma között volt latinos (de nem latin), orosz hangulatú (és románc műformájú – ezt én kissé langyosnak éreztem), vagy Pat Metheny ihletettségű, kitűnő dzsez darab (Irány kelet – bosszanóva ritmussal); magyar népdalfeldolgozás (Elmegyek, elmegyek: a ballada fajsúlyos, jó kompozícióvá állt össze). Nekem a csúcs mindenesetre a Saalemi boszorkányok című szám volt: kissé expresszív ballada középtempóban, akár dzsezfantázia is lehetne (Arthur Miller színdarabja által ihletve.) A Chillio műsorából még a Hang-kép (7. szám) ragadott meg: egy főtéma nélküli hangzatfolyam. S hogy nem mindegyik számuk adta még azt az intenzitást, amit én el szoktam várni, az – a közönség reakciójából ítélve – csak az én bajom volt. Nyilvánvaló, hogy a szervezőknek jó választása volt szerepeltetni őket. Reméljük, nem utoljára…
Az amerikai Alex De Grassi sem a végtelen-hosszúságú gitárnyűvés bajnokaként szerepelt. Sőt! Hallatlan profizmusa és könnyed, légies, ihletett játéka ritka élménnyel kápráztatott el. Az ujjpengetéses kaliforniai stílus művelője „ős-dzsezzel” kezdett: a St. James kórház a legtöbb dixizenekar műsorában benne van. Vagy Jimi Hendrix-től az Angyal; hát ez először elképesztően meredek elképzelésnek tetszett egy pusztán akusztikus gitáron játszó zenésztől. De nem De Grassitól! Fantasztikus technikával és ihletettséggel, ütő-súroló-doboló-tépő-hangképzésével Hendrix szellemében játszott. Koncertje után megértem, hogy játéka miért okoz kisebb szakmai válságot más gitárosokban („most kezdjek el őrült módjára gyakorolni, vagy végleg hagyjam abba?”). A fesztivál záróakkordja megint Hendrix nevéhez kötődött: Szabó és De Grassi duójában a Hej Joe! hangzott fel. Ragyogóan! Aki ismerte a gitáros-főszervező korábbi tevékenységét, az szinte el sem tudta volna képzelni, hogy ilyesmi – mármint hogy Szabó Sándor rak-klasszikust játszik - valaha is előfordul. Együttjátékukon, ihletett és a témához-kapcsolódó rögtönzéseikben is látszott maximális profizmusuk. Mint ahogyan ez mondható el az egész fesztivál helyszíneinek hangosításáról, képi megjelenítéséről is. Akik ott voltak – és mindkét helyszín berakott székeinek nagy részére jutott néző –, bizton megkapták a belépőjegyük árának ellenértékét, vagy még többet is. Ihletett pillanatokat, szép hangokat, tiszta érzelmeket. Én ezekért járok koncertre! És Önök? >> A művészek adatlapjait megtekintheted, ha az egékurzort a megfelelő dossziéfülre mozgatod
Szabó Sándor a magyarországi dzsez és rögtönzéses kamarazene (kortársi műzene) egyik legérdekesebb gitárosa, úgy a múlt század 80-as éveitől kezdve. Öntörvényű művész, akit gyakran sorolnak az „egzotikus” előadók közé. Az 1956-ban született muzsikus otthon népzenén nevelkedett, majd a divatnak is engedve gitározni tanult. Figyelme hamar a dzsez és az improvizáció, illetve a keleti zenék felé fordult. Első hanglemezeit először amatőrként készítette (egy törökszentmiklósi cégnél dolgozott). A Szenttamáson készült felvételek 1986-ban Angliában kerültek kiadásra (mint a következő két lemeze is), majd 1993-tól már itthon is jelentek meg kiadványai. Egy évtizednyi társas zenélése mellett (SZAMABA) gyakran adott ki szólóalbumokat, illetve egyre többször szerepelt párban más muzsikusokkal, néha alkalmi együttesekben. Mára diszkográfiája harmincnál több önálló albumot tart számon – a sok alkalmi válogatás mellett. Ezek jó része – természetesen(?) – külföldi kiadvány. Mint ahogy Sándor muzsikája legtöbbször nélkülözte a magyar „szakma” különféle fórumainak elismerését, így itthoni fellépései is zömmel a fehér holló gyakoriságúvá váltak. Egyik alapítója és szervezője a Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztiválnak, a Magyar Jazzkutatási Társaságnak, tagja a nemzetközi Akusztikusgitár Szövetségnek. Zenei, hangmérnöki, filozófiai, zenetudományos tevékenységei mellett – külföldön(!) – tanít is. A normál (6-húros) gitárok mellett a sokhúros (8, 12, 16), a baritongitár és a gitárvína mestere is egyben... Chillio, a 2004-ben alakult zenekart két eltérő egyéniségű gitáros alkotja. Míg Antoni Arnold a rak felől érkezett – hétéves kora óta gitározik, ma az egyik legjobban foglalkoztatott stúdiómuzsikus, addig Hórvölgyi Péter útja klasszikus gitártanulmányok után (Zeneművészeti Főiskola) vezetett a popkultúrába. Kettejük együttesében az indíttatás feszültsége mellett a gondolkodás különbözősége is hidat képez; összeköt és egyben elválaszt is. Így lehetséges, hogy egységes produkciójukon belül is meg tudják őrizni egyéniségüket anélkül, hogy az a hangzásban feloldódna. Zenéjük egyfajta friss keveréke a pop, a dzsez és a rak mai törekvéseinek, alapvetően romantikus színekkel. Dalaikban és a szólókban egymásnak adják a dallamfonalakat, folyamatosan ösztönözve egymást. Péter írja a számok többségét, ő felelős az összhangzás, a megszólalás minőségéért, Arnold pedig – a fentebb említettek megtartása mellett – többet szólózik. Megjelenésük a magyar zenei életben ígéretes. Első lemezük most készül... Alex de Grassi, az 1952-ben (érdekes módon Japánban) született, de San Franciscóban nevelkedett gitáros már harmadszor jár nálunk. Apja, nagyapja révén (akik a San Francisco-i szimfonikus zenekar tagjai voltak) már korán megszereti a zenét. Rövid ideig trombitál, majd tizenéves kora közepére már a gitár a főhangszere. 1978-tól készít lemezeket, az első időkben szólóban. Azóta különféle formációkban is szerepelt, 16-nál több album fűződik a nevéhez. Az ujjpengetős (fingerstyle) gitározás egyik stílusteremtő egyénisége (mint tudjuk, a szórakoztatózenei műfajok – dzsez, rak, bít, pank, kantri stb. – gitárosainál a pengetővel való játék az elterjedtebb). Kompozícióival, előadásmódjával egyéni jelenség; játéka könnyed, légies, de energikus is egyben. Hangszerét fölényes technikai tudással kezeli, játéka mégsem válik öncélúvá. Minden eszközt, trükköt a zenéért, a hangzás színeinek bővítése érdekében használ. Stílusa valahol a dzsez és a rak közé helyezhető. A világ számos országában koncertezik, tőlünk éppen Csehországba ment tovább... Libisch Károly további írásai a Pezsin
E-mailben elküldöm
Olvasta: 8857 Hozzászólások (0)
Szólj hozzá Te is!
|
< Előző cikk | Következő cikk > |
---|
Blogger kameránk szemüvegén keresztül >>
Egy már nyitott kártya mellett, a balra és jobbra mutató billentyű-nyilakkal közvetlenül is lépegethetsz a filmek között, illetve egyszerre több filmkártyát is kinyithatsz, azokat tologatva elrendezheted. A lejátszás kezeléséhez vidd az egeret a film fölé...
Mozi-cikkek filmjeinkről...
Télvégi saláták |
Aranykönyves Júlia |
A nagypénteki hal |
Illemhely-TUDOMÁNY |
Az Állami lakótelep |
Búcsú Laci bácsitól |
Szolnokon is "Kész a leltár" |
Az Állami lakótelep |
Ajánlott böngészőnk
Kattints a képre!
A leggyorsabb és
legbiztonságosabb böngésző.
Magyarul beszél és ingyenes.
Ráadásul mindent látni fogsz...
Töltsd le és installáld
pillanatok alatt!
Pezsi blogger kamera >>
Pezsi Tipp!
Egy már nyitott kártya mellett, a balra és jobbra mutató billentyű-nyilakkal közvetlenül is lépegethetsz a filmek között, illetve egyszerre több filmkártyát is kinyithatsz, azokat tologatva elrendezheted. A lejátszás kezeléséhez vidd az egeret a film fölé...