Pesti Zsibongó

A gyökértelen városi ember útkereséséről
100 éve született Saul Bellow (1915-2005)

Idén lenne százéves: Saul Bellow, Nobel-díjas író

Idővel az egyedi is egyetemessé válhat. A huszadik századi illúziókba kapaszkodó, identitását és hitét vesztett ember, akinek kiúttalansága a világirodalomban gyakran kapcsolódik a határhelyzetben való, kisebbségi (elsősorban a zsidó) léthez, napjainkra a nagyvárosok tipikus figurájává vált. Mert akármekkora is az egyenlőtlenség a modern társadalmakban, lássuk be: az átlagember esélyeit tekintve ma már alig van különbség egy pesti, egy moszkvai, egy párizsi vagy egy chicagói lakos között. És nemcsak azért, mert ahogy a szociológus McLuhan mondta: a tömegkommunikáció „világfaluvá” zsugorította a bolygónkat.

A nagyvárosok mérgező levegője megüli a testet és a lelket is; a nagy népsűrűség stresszeli a városlakót, aki egyre kevésbé találja meg a szót a többiekkel, izolálódik, a virtuális világba menekül. Éppen a realitásoktól, a kétkezi munkától, a földtől, a hagyományos kötöttségektől elszakadt nagyvárosi lét hozta létre a globálisan szállított, tömegkommunikációs egyenkoszt fő fogyasztóit. Ez táplálja a célokat és a vágyakat: kitűnni valahogy a tömegből, megtalálni a sikerhez vezető egérutat, feltörni, meggazdagodni, egyik napról a másikra híressé válni. A győztesek mellé állni. A kudarc szégyen, csak a másokén szabad sajnálkozni, vagy kárörvendeni.

Ha fél évszázaddal ezelőtt olvassuk Saul Bellow 1956-ban írt sorait, még csak egy észak-amerikai metropolisz tömeglélektanát vélhetjük felfedezni a délutáni Broadway leírásában:
„...a gázokkal terhes levegő szinte mozdulatlanul állt a nap ólomsúlyú küllői alatt, a hentesboltok és a gyümölcskereskedések bejáratainál jól látszottak a fűrészporban a lábnyomok. És özönlött a hatalmas tömeg – mindenféle nép és faj, kimeríthetetlen áradásban és tülekedésben, képviselve minden kort, szellemet, minden emberi titkot, ősit és jövőbelit, s minden arcon egy bizonyos indíték vagy lényeg vagy tartalom kifinomult tükröződése látszott – én robotolok, én pénzt költök, én törekszem, én tervezek, én szeretek, én ragaszkodom, én fenntartok, én engedek, én irigylek, én sóvárgok, én megvetek, én meghalok, én leplezek, én akarok.” (Balabán Péter fordítása)

Azóta – a modernitás sok más vívmányához hasonlóan – a megapoliszok feltartóztathatatlanul terjednek körbe a földgolyón. A lakosság világszerte nő a városokban, és csökken vidéken. Nem csoda, ha az egyén elveszettnek érzi magát ebben a tolongásban. De Saul Bellow szándékosan is kapcsolathiányos embereket állított elbeszéléseinek középpontjába. Mint az Augie March kalandjai, vagy a Henderson, az esőkirály című regényekben, úgy a Napjaid gyümölcsé-ben is egy szociális defektusokkal küszködő személy sorsát tárja elénk, azzal a különbséggel, hogy ennek a „főhősnek” az égvilágon semmi sem sikerül.

Robin Williams mint örök vesztes a Napjaid gyümölcse 1986-os mozifilm-változatában

Kezdve azzal, hogy Wilhelm Adler az egyetemet otthagyva Tommy Wilhelm művésznéven színészként próbálkozik Hollywoodban. Miután az ügynöke által belétáplált reményei nem válnak valóra, művésznevét megtartva kereskedelmi képviselőnek áll Connecticutban, és megnősül, de tizenegy évi házasság után elhagyja az asszonyt a két fiával együtt. Közben állandóan furdalja a lelkiismeret, hogy a gyerekei nem kapnak meg mindent, ezért pénzzel tömi a családot, még a volt nejét is befizeti egy tanfolyamra. Ám az asszony ahelyett, hogy munkát vállalna, továbbra is otthon marad, és a férjével tartatja el magát. Négy évvel a válásuk után Tommy felmondja az állását, mert nem tudja elviselni, hogy a főnöke elvette tőle a fél képviseleti területét, és a vejének adta. Tommy elköszön új élettársnőjétől is, és New Yorkba megy valamilyen pénzforrás után nézni. Abban az apartment-hotelban bérel szobát, amelyben az özvegy édesapja is lakik, és a reggelinél segítségért fordul hozzá. Ám az idős Dr. Adler, ez a tehetős és sikeres orvos mélységesen lenézi őt, és képtelen megérteni, hogy a fiából munkanélküli lett. Ő ennyi idős korára márt karriert csinált, jól keresett, és ha Wilky – még mindig így nevezi a fiát – hallgatott volna rá, ma nem itt tartana. Miután Tommy a korholáson kívül semmi mást nem kap tőle, ismét nem az apjára, hanem egy Tamkin nevű, kétes figurára hallgat, és a maradék pénzét felteszi egy igen bizonytalan tőzsdei ügyletre, amelyen aztán mindenét el is veszíti. Így tehát a nehézségek, amelyek elől menekülni szeretett volna, mégiscsak utolérik.

Tommy kudarcot vall a monopolkapitalista társadalom értelmében, amelyben nincs helye azoknak, akik nem képesek a könyöküket használva érvényesülni. Miközben az író pesszimista paraboláját adja a modern Amerikának, utolsó szalmaszálként legalább lelki segítséget nyújt elbeszélése mindenétől megfosztott, kétségbeesett hősének. A nagyvárosban zavarodottan bolyongó Tommy betéved egy ismeretlen ember gyászszertartására, ahol a részvét emberi érzésének hatására végre felfakadnak a könnyei. Lehull róla a világi maszk, kitör belőle a megállíthatatlan zokogás, és megnyílik a többi ember felé, ami talán új irányt adhat egész további életének.

Bellow 1975-ben a New-York-i metrón

A kritikusok többféle pszichológiai iskola polémiájaként is értelmezik a kisregényt, belehelyezve a neves polgári-humanista amerikai író életművébe, de mi most maradjunk a nagyvárosnál, amelyet Saul Bellow olyan jól ismert. Chicagóban nőtt fel, és New Yorkban kezdte a pályáját fiatal íróként, ahová akkor is gyakran visszatért, miután visszaköltözött Chicagóba. New Yorkban ugyanis klausztrofóbiásnak érezte magát, túl sok író élt itt, az irodalmi fecsegések elvették az ihletét. Regényeinek színhelyeként ezt a két várost tartotta meg, de Chicago volt a szerelme. Emléket is állított neki az Augie March-ban, és itt játszódik élete főművének tartott tragikomikus regénye, a Herzog is, amellyel aztán nemzetközi hírnévre tett szert. Ennek és a következő regényeinek is a vallási kötődések nélküli, útkereső zsidó entellektüel – a nagyváros, az abszurd félelmek és a végtelen önbizalomhiány gyermeke – maradt a főszereplője. Állandó témája az érzékeny intellektus és a brutális nagyvárosi anyagiasság közötti ellentét, rengeteg életrajzi momentummal színesítve. Az irodalmi Nobel-díjat 1976-ban a humánumnak és a finom kultúraelemzésnek a műveiben történő egyesítéséért kapta. Olvasottságát azonban minden bizonnyal nem ennek, hanem az amerikai és az európai elbeszélésmód egyesítésének köszönheti. Élete utolsó tizenkét évében egyébként Bostonban élt, a „legeurópaibbnak" tartott amerikai városban. Merthogy végül Chicagóból is elköltözött, méghozzá keserűséggel: sajnálta a lebontott negyedeket, és hogy a város a felismerhetetlenségig megváltozott.

Párhuzamos monológok

A nagyvárosi utcakép jellegzetes szereplői: a szülők által eltartott, ráérős fiatalok a kávéházak teraszán

Talán a magányra ítélt, tévelygő nagyvárosi ember kiútja is éppen az a fajta megnyílás lehetne, amelyet Bellow a Napjaid gyümölcsének végén sejtetni enged? Az elzárkózás helyett a közösség felé való nyitás? Azonban a közösségi oldalak és a mobiltelefónia terjedése csak látszólagosan elégíti ki ezt az ősi emberi igényt. Valójában eltávolodást jelentenek a közvetlen emberi kommunikációtól. Ami zajlik, az napi ügyintézés, vagy pedig párhuzamos monológok és vizuális selfie-k áradata.

Tulajdonképpen Bellow is ezt alkalmazta művészi szinten, a maga szofisztikált módján az elidegenedett ember ábrázolására. A tartalmat és a formát alig egyeztető nagy monológ-regényeiben ritkán vezeti végig a gondolatokat, gyakran humoros jelenetek és sziporkázó párbeszédek mögé rejtőzik. Az élet és különösen a nemek harcában útjukat kereső hősei ketrecbe zárt egérként rohangálnak, és hasztalan rágják a rácsot. Vagy pedig antihősök, mint a csernobili katasztrófa után íródott elbeszélésben Benn Crader, a híres botanikus, aki azt nyilatkozza, hogy a sugárzás nagy probléma – de „még többen halnak bele abba, hogy megszakad a szívük”. Bár ez a fajta relativizálás vagy posztmodern naivitás már-már ijesztő, mégis lehet rá humanista magyarázat. Akár még keresztényi is: a szeretet és a hit elvesztésével egy társadalom is belehalhat a társas magányba.

Támogatom a Pezsit...»

• Zelnik József: Dante fátyla
• A világvége illemtana
• Kepes András iskolái
• Karácsony előtt New Yorkban
• Frank Júlia Óriás szakácskönyve

Hozzászólások (1)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése