Pesti Zsibongó

Pokoljárás Muhival, a festőemberrel

Arcok a Holdban. Muhi a betegség, a testi szenvedés démonjait festette ki magából

Zelnik ott folytatja, ahol tíz évvel korábban abbahagyta, amikor Kiss Tibor „élveboncoló” rajzainak ihletését is felhasználva, Leonardóval a festő-géniusszal polemizált. Akkor történt, hogy a földi és a misztikus világ, az ezoterikus út és az isteni megtapasztalás jeleit és jelképeit követve úgy indult el, hogy kimondta: „Dante az én vezetőm”. És idézte is a költőt: „Ó ti, kik éltek józan értelemben / lessétek, mily tan látható keresztül, / elfátyolozva különös rímemben”.
[ Kiss Tibor – Zelnik József: Testamen.
Ökotáj könyvek, Budapest, 2003. 54–61. o. ]

Dante ugyanis azt vallotta, hogy az írásnak legalább négy tartománya kell, hogy legyen: egy realista, egy allegorikus, egy szimbolikus és egy enigmatikus, vagyis rejtett tartománya.

Zelnik mint szimbólumkutató előszeretettel ered enigmák nyomába, és olykor maga is felállít ilyeneket. Könyvének első fejezetében, amelynek az a címe, hogy „Lucifer megálmodja a teremtést”, egy angyal álmában kapkodva, idegesen lejegyez egy képletet, amely így néz ki: 18, 12, 9, 6. A szerző itt tulajdonképpen egy zenei arányrendszert mutat be, egy olyan képletet, amelynek alapján a zene még az atonalitás előtt működhetett. Szerinte ebben a képletben valamiképpen értelmezhetővé, „járhatóvá” vált a világ – akár még a későbbi sátán számára is. A sátán ugyanis szinte mindig megjelenik Zelnik eszmetörténeti fejtegetéseiben. Kötetének első bemutatkozásán, az óbudai Selyemgombolyítóban ezt úgy magyarázta, hogy az „elsőszülöttség jogán” egy lázadó, hübrisszel teli angyal indult el Bethlehembe, de szerencsére nem ő érkezett meg oda, hanem Jézus Krisztus. „Ez a mi szerencsénk, mert mi lett volna, ha a hübriszes emberiség egy hübriszes istennel találkozik. Ezzel szemben egy szerény isten találkozott a beképzelt emberiséggel, és jobbá tette. Akármennyire másképp néz is ki manapság a történelem” – tette hozzá.

Az emberiség történetén végighúzódó alapvető kettőséget és ellentmondást vizsgálja immár visszatérően Zelnik a Dante fátylában is. Világképek válságának és szétesésének tudatában, egy rá jellemzően sajátos, tudományos-gondolkodói-irodalmi műfajt művelve. De egy kicsit Németh Lászlóhoz hasonlóan is, aki az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintette: „egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni..."

Szimbólumok nyomában jár megint. A Kereszt – a Nagy Szertartás, a Szent Kastély, a Benső Kastély, a Kabbala titkos vágya origójának – értelmét kutatja. Ugyanakkor mintha vissza is rettentené az olvasót a megfejtéstől.

Egyik oldalon áll az ésszel megoldható, analizálható világ, és az ember a maga hübriszével és a földi test vágyai kielégítésének állandó szervezésével, ami viszont szemben áll a misztériummal, sőt eleve megfejthetetlenné teszi azt. Zelnik ebben az analitikus megközelítésben látja az őshibát, amelyet a Sátán is elkövetett, amikor elemezni akarta a teremtés képletét. Csakhogy ezen a módon (is) összerakhatatlanná válik a létezés csodája, sőt : „így lesz a keresztből ördöglakat”.

Talán inkább Alexandriai Kelemenre kellene hagyatkoznunk, aki azt mondja, hogy Istenből, „a világegyetem szívéből” indul ki az összes, határozatlan kiterjedésű térirány, vagyis Ő a kezdet és a vég? Mi, emberek, a földi képességeinkkel, maximum úgy tudunk kaput nyitni a transzcendens felé, „mint ahogy kitárta az eget Dante mindenségért lángoló szerelme” – fejtegeti a szerző, akit mindig is lenyűgözött a költőfejedelem misztikus ereje.

Az igazi kiválasztottság: választani valakit kilencévesen, mint Dante Beatricét, és megrendelni számára a hűség rózsáját a Pápától

Miközben Zelnik esszéregényében végig Andante (vagyis Dante), az európai keresztény polemizál az iszlám szúfival, mögötte pedig Muhival, a festőemberrel, hamar kiderül, hogy ezek ketten valójában rokonlelkek. Rokonlélek a szúfi, aki a racionális tudást és a misztikus hitet önmagában egyesíti, és Dante, az európai, akinek életműve összegzi kora tudományának, teológiájának, poétikájának, kultúrájának, hiedelmeinek és társadalmának szinte minden aspektusát. Zelnik egész eddigi írói munkássága nyilvánvalóan ezt az irányt követi.

Dante szerepe az esszéregényben összetett. Ő az, aki megjárta a poklot, legalábbis a pokoljárásról írt könyvet, és mind Zelnik, mind pedig a festő, Muhi gondolatai is e körben forognak. Valójában Muhi a betegség, a testi szenvedés démonjait festette ki magából, miközben Zelnik a Purgatórium és a Pokol, illetve a Mennyország közötti lépcsőfokokat méregeti.

Az olvasó számára a könyv egyrészt egy képzőművészeti album, másrészt egy esszégyűjtemény. A kettő együtt egyfajta látomássá válik, amelyben allegorikus alakok közlekednek, találkozások zajlanak. Emericus, a misztikus építész megtervezi a hajót, az égi hajót. A hajó visszatérő motívuma Zelniknek, s a tervezőben nem nehéz felismerni a magyar organikus építészet nemrég elhunyt mesterét. Földi hajónkat „lélekmasina” emeli az égihez. Tér és idő ekkor már csak szimbolikus jelentésű. A világok centruma, a világegyetem szíve ugyanis Isten – a kezdet és a vég.

Persze mindig ott leselkedik a Sátán is, gyakran mint az elemző, a teremtés képletét megfejteni akaró személy. Testet is ölt, a Könyvtáros alakjában, akinek erőtere hol erősödik, hol elhalványul – pont úgy, mint a történelemben. Talán azért sündörög folyton az emberek körül, mert meg akarja magát fejteni az emberben? Közben pofátlanul azt állítja magáról, hogy ő a demiurgosz, vagyis ő teremtette a világot és benne az embert. (Nem csoda, hogy a magyar népi teremtésmondákban pont ilyen figura az ördög, aki belekontárkodik Isten teremtő munkájába.)

Az égi hajó... Nemsokára épülhet a hajó, kezdődhet a lélek zarándoklata

A Festő megkéri Andantét, hogy minden képéhez meséljen el egy történetet. Emberi és embertelen történetet. Vagy még inkább azt, hogy mitől csavarodik a földön minden emberi történet valahogy embertelenné.

Arcok. Muhi festményei. Arcok a Holdban, a saját tükörképünk, atyáink arca, a fátylát vesztett fiatalasszony arca, bennünk lévő démonok arcai, minden életarcunk, amelyet megőrzünk. Muhi festményhologramjai az evolúciót félresöpörve arról vallanak: kezdetben vala az ember, és minden abból lett átható szerelemmel, szörnyű kínokkal, kiátkozottan. Az arcfestés misztériuma a halál pillanatáig vezet el. „Arcot festeni istenkísértés, és egyben Isten utáni örök vágy.” Az ő képére és hasonlatosságára.

Valójában a szúfi nem is arcot fest, hanem tudatot. Pontosabban azt, hogyan ölelgeti és fojtogatja egymást a szellem és a lélek. „Elménkben démonok társalkodnak, s mi, gazdatestek ámulva figyeljük vitájukat. Elhozzák nekünk a hírt az ősbűnről és a megváltásról. Az ő ősbűnükről és a mi megváltásunkról. Ám akkor mi mik vagyunk? Ennek keresése a kép, ami az út maga.”

Zelnik Al-Maarrit tartja a regényében szereplő szúfi festő mesterének, az arab költő-filozófust, a szabadgondolkodót, aki szerinte a 10-11. század Salman Rushdija volt, hiszen a Korán paródiáját adta. És lám, amikor megkérdeztem Muhit, az iraki festőt, kiderült, hogy nagyon is jól ismeri és tiszteli Al-Maarrit. Egyszóval az írói képzelet itt találkozott a valósággal.

Azért a képzelet, mert a könyv nem a festmények magyarázata, ahogy a képek sem a kötet illusztrációi; jóval előbb is készültek. Egymástól függetlenek tehát – és mégis összefüggenek.

Miközben újabb és újabb képeket vesz elő a szúfi, a szerzőn és így az olvasón is egyre inkább úrrá lesz valamilyen sürgetettség. Egyénileg és egy virtuális vészkorszak szintjén is. Mind nyomasztóbbá válik a gondolat, hogy kevés az idő. Az egyéni idő is, és az emberiségé is. Ráadásul a metafizikai történelem is sürget, azt sugallva, hogy végjáték van. „Már Ligetünk nagy részét emészti a tűz, a maradékot vasszerszámokkal irtják.”

Szellem és lélek. Az örök páros járja táncát ismét Zelnik víziójában. A végső dolgok, a szentségek keresése. A láthatatlanhoz a látható Univerzumból akar eljutni, úgy, hogy az „álracionalitás bűnös egyszerűsítésével a világ eldugott szélére száműzött Földet” visszahelyezi tudatunkban a Mindenség központjába, ahol – gyönyörű költő képpel láttatva – „egyek lehetünk életünk szépségének sugárzó lényegével, és sápadt arcunkról letörölhetjük a halandóság félelmetes izzadságszagát”.

A szúfi is oktat, Emericus is oktatott, ezt teszi ez a könyv is, miként a szerző összes többi műve. Vagy inkább beavat? Megtérésünket készíti elő, magyarázza, tanítja? Mint zen imamalom ismétli minduntalan, hat egyenlő térirányból, le és fel, jobbra és balra, előre és hátra. Mert itt van valahol az eb elhantolva, véli a „cinikus” – talán a szerző maga, aki indirekt módon keresi Istent. Megtalálhatatlanul, most és mindörökké...

Zelnik József: Dante fátyla

• A bor csodája
• Rovott múltunk emléktára
• Angyalok és varjak
• A világvége illemtana
• Bókay Árpád memoárja
• Saul Bellow: Napjaid gyümölcse

Cikkajánló

• KádÁRKÁDIA
• Igaz bor
• Tudomány és istenhit
• Testi-lelki kezelés
• Búcsú Varga E. Árpádtól
• Jelenések órája
• Laci bácsi ligete

Hozzászólások (0)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése