Pesti Zsibongó

2017. február 24. péntek
Szövegméret
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Címlap arrow KÖZ-tér arrow Szeptember Feszt arrow Afrika-csárdás a Népligetben
Afrika-csárdás a Népligetben
Írta: K. Király Gábor   
Billy Cobham és a Morgan Workshop >> 2. rész

[ a 2011-es koncert kritikájának folytatása ]

A Billy Cobham és a Morgan Workshop 2011-es népligeti koncertjét értékelő cikkünk második részében megvizsgáljuk, hogy a magyar művészek éltek-e az >> első részben taglalt, ölükbe pottyant lehetőséggel, avagy az elpuskázott ziccerek számossága megengedi-e, hogy legyen magyar (jazz) újjászületés?
Mindehhez izgalmas adalékul szolgálhat hamarosan megjelenő exkluzív interjúnk a világsztárral, majd ezt követően a koncerten és az interjú során forgatott filmünk az előkészítés alatt álló mozicikkben.

Essen most már szó tehát valóban a zenéről, s közben magukról a teljesítményekről is. S ha már a még korábbi, >> beharangozó cikkünkben oly szellemesen a „Szurkoljunk együtt a magyar (jazz) válogatottnak” jelszóval igyekeztünk hevíteni a ráhangolódást, akkor bocsássa meg az olvasó, ha billentyűn kopogtató kezünk néha még rájár erre a sánta analógiára...
Billy Cobham a 2011-es SzeptEmber Feszt színpadán
Billy Cobham: értő odaadás

A Billy Cobham megérkezését követő, még aznap esti próbatermi repertoár-egyeztetések után, másnap, szeptember 3-án, szombaton délelőtt a népligeti helyszínen lényegében nyilvános színpadi próba és beállás vette kezdetét. Már ekkor sok rajongó igyekezett megcsodálni, lencsevégre kapni Cobhamet, vagy szó szerint elcsípni őt, s akinek ez sikerült, annak meglett a közös fotó, és a dobverő... Az elhúzódott beállást követően Gál Gábor fesztiváligazgató felvezetése mellett Billy és felesége, oldalukon a művészt rövid itt tartózkodása alatt mindenben segítő, kalauzoló Bori Viktorral (jazz-zongorista, a meghívó Magyar Jazz Szövetség kiterjedt elnökségének tagja), valamint a Pesti Zsibongó főszerkesztőjével és kiadójával, elindultak a VIP-sátor (lényegében VIP-Catering) irányába.

Útközben Billy érdeklődve megszemlélte a sajnos még csak felturbózás előtt álló rétesvonatot, majd egy könnyű ebédet követően egy ennél kicsit megterhelőbb, >> exkluzív interjút adott lapunknak. Azután gyorsan vissza a Budapest Sportaréna melletti szállásra, hogy még épp időben visszatérjen az igencsak koraesti (17 óra) nagyon várt koncertre. A muzsikusok számtalan amatőr kézikamera és hasonlóan számos profi tévéfelvevő kereszttüzében, lelkes és szép számú (legalább ezres) közönség izgatott várakozása közepette, elég pontosan felvonultak a színpadra, és tekintettel komoly számosságukra, kellően összezsúfolódva, egymást rendszeresen ki-ki takarva, elrendeződtek a színen. Berki Tamás, a jazzénekesként is felkészült és hatásos színpadi megszólaló, szellemesen és tömören bemutatta mind a fellépőket, mind >> mecénásukat (utóbbit csak távollétében), majd a felcsendülő műveket, hogy végül szólíthassa az immár színpadi viseletet öltött és az utóbbi évek során védjegyévé lett színes fejpánttal koronázott világsztárt, „Mr. Billy Cobham”-et...

 

Afrika-csárdás?

És akkor – amolyan szabadzenei csörömpöléssel – kezdetét vette a koncert. A magyarok, talán mert tartottak kicsit a sztárvendég kiszámíthatatlan ütőerejétől, nagyon erősen kezdtek. Jó választással Babost küldték előre, mert ő nem az a félős fajta, középpályán is hasznos szürke eminenciás, de ha előre küldik, akkor gólt lő minden szögből. Hát itt lőtt is mindjárt egy méreteset a magyar fiúk javára, úgy is, mint színpadi személyiség, úgy is, mint zeneszerző és úgy is, mint gitáros. Ezzel azonban a hazai csapat nagyjából el is lőtte az összes puskaporát. Még a régi fényét csak meg-megidézgető vendégművész ellenében is csupán az egyenlítő gólokra futotta.

Billy Cobham útban az interjú helyszínére
Útban a VIP sátor felé, a Pesti Zsibongónak adott exkluzív interjú helyszínére. (Balról jobbra) Billy Cobham és felesége, az interjút készítő Malecz Attila, a művész kísérője, Bori Viktor és háttal, a SzeptEmber Feszt igazgatója, a kis csapatot házigazdaként felvezető Gál Gábor
De vissza Baboshoz. A nyitó szám címe amúgy egy hajmeresztő képzavar: Afrika-csárdás, pontosabban Csárdás Africanus. Miközben ez a fajta címválasztás sosem volt idegen Babostól, itt valóban szellemesen ült: Afrika és csárdás. Mondván, hogy ez lesz a mai koncert alapmotívuma, amikor is magyar muzsikusok húzzák a talpalávalót a fekete bőrű dobos szólistának. Amennyiben sikerült magunkat mentálisan túltenni a szám címén, és egyidejűleg a koncert és egyben a szám zenekari intróján is (ami a jazz negatív asszociációs terének egy össznépi kakofóniája, a szó etimológiáját tekintve műfajilag természetazonosnak mondható zajkeltés volt), nos akkor valami nagyon jó dolog történt velünk. Mint jeleztük, már a 2. percben a vendéghálóban táncolt az aranylábú gyerekek labdája. Berki az egész számot, nem szándékolt diminuálással ugyan, de szabad intró megjelöléssel illette, pedig az az említett felvezetést leszámítva egy kőkemény kompozíció volt. A közönség, amely amúgy is izgatott volt és kielégülésre vágyott, azonnal beindult, de volt is neki mire. Ha volt itt Afrika, akkor az a King Crimson, vagy még inkább a legendás lengyel basszusgitáros (a hazánkban is egykor nagyon népszerű és istenített) Krzysztof ¦cierański (amúgy Babosnak jó barátja) bűvöletében és zenemágiájában fogant egyfajta őserőt jelentette. Egy olyan kísérteties, zaklató látomást, mely progresszív és komolyzene csupa nagybetűvel. Ha volt csárdás, az pedig ennek a hátborzongatóan jó zenének a lidérceit volt hivatott oldani a kellő ütemezéssel. Ilyen feszültséget csak mókásan, pamfletszerűen lehet feloldani (amolyan Thelonius Monk-os szatírával), ahol a csárdás, miközben gasztrofesztivál-azonos összetevőket tartalmaz, tehát még a vasalt kolbásztól tévedésből ideszédülteket sem taglózta le azonnal, azonközben úgy volt csárdás, ahogy Lisztnek a csárdás a magyar népzene, vagy ahogy a Liszt-rajongó Rick Wakeman a magyar cigányzenét elképzelte. Mindenesetre nem rossz zene az, amelyik King Crimsonra rímel, de feloldásaiban a Monk–Wakeman–Liszt billentyűs parnasszus triójára hajaz.
Fekete-Kovács Kornél trombitán és Babos Gyula gitárszintetizátoron a Morgan nyitószámában
Babos és az Afrika csárdás

És hol jön itt a képbe Babos? Hát először is ott, hogy a világsztár mellett ő volt az egyetlen, aki úgy tudta magát kihúzni a színpadon, hogy az minden szempontból megnyugtató, profi és szimpatikus volt. S mindezt nem valamifajta fennhéjázó, vagy rettenetesen fáradt öreg mesteremberként, hanem csupán a maga való személyiségét adva. De ott jön a képbe megint Babos, hogy nevezett számot volt kedves, és megírta. A végére hagytuk, de nem utolsó szempontként, a gitárjátékát. Hát itt rögtön hallottunk fanyalgásokat a közönség soraiban. Ez azonban a jazzközönség egy része körében jól ismert kötelező viszolygás a magyar jazz már-már kikoptathatatlannak tűnő nagy klasszikusaival szemben. Ezt az érzületet mi itt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem szeretnénk, de eláruljuk nekik, hogy Babos nemcsak a magyar gitárosok többségének tanítómestere, hanem rettenetesen tud is gitározni, és a szónak nem a mechanikus profizmus értelmében. Ő annál sokkal több. Úgy nyúl a hangszerhez, ahogy egy szellemes alkotó teszi azt. Minden hangnak színe, dramaturgiája, jelentése és jelentősége van. Hogy mégis mire alapozom ezt e koncert kapcsán? Például arra, amikor ez a kísérteties kompozíció egyszer csak (a 26. másodpercében) odáig vezetett, hogy művészünk rálépett egy pedálra, és a gitár egyből állattá változott, felbőgött. De itt ne az obligát hejde-torzítóra tessék ám gondolni, és nem arra az állatra, amit Keresztes Ildikó hozott ki „X-Faktor Norbi”-ból, hanem valódi állat valódi bőgésére. Ez ugyanis egy gitárszintetizátor tülkölése volt, ha tetszik, marhabőgése (és rosszhallásúaknak gyorsan megjegyzem: ezek itt most mind pozitív jelzők). Ez a virtuális fúvós hangszer a maga lamentatív, lakonikusan egykedvű bőgésével felállította hátunkon az ott csak nagyon szerény mértékben rendelkezésünkre álló szőrt. Talán mert szeretjük az ilyen marhabőgést, talán mert Babos kegyetlenül jól játszik a színekkel, talán mert volt katarziselősegítő hatása, mondanivalója is. Emlékeztetőül jazz-diákoknak: MONDANIVALÓ. Ez is szükséges alapkelléke a zenének. És most halljuk lecsapni a fanyalgók második attakját: hohó kérem, ez Pat Metheny elhíresült ezeréves és sárga Boss gitárszintetizátora, a ma már legendásan az ő védjegyének számító marhabőgéssel. Vagy legyünk kulturáltabbak: trombon-szárnyalással. Hát igen, ez így van, ez tény. De kérdem én, vajon például Moog-szintetizátoron Keith Emerson vagy Chick Corea után már senki sem játszhat? Vagy ez a hang túlságosan egyedi és Metheny-hez köthető, netán levédett? Ám legyen! Akkor viszont nekem a hegedű kötődik konkrétan Yehudi Menuhinhoz, és nem szeretném, ha másvalaki nyaggatná azt a négy bűvös húrt, pláne nem, ha Bartók hegedű-szólószonátáját rajta kívül más el merné játszani!

Uraim! De az a kés, csak azt ne tessék feledni. Mármint azt, amelyik ott és akkor megállt a levegőben. Erre mondják persze a nagy szubjektivisták, hogy: „Megállt? Max. neked!” Igen, valóban nekem, mint ahogy mindannyian szubjektumok vagyunk. De ez mégsem jelenti azt, hogy minden érték relatív lenne, mert az értékvesztett világhoz vezet. Ahogy értékmentes szociológia sincs, úgy értékmentes művészetkritika meg pláne nem lehet, mert akkor pillanatok alatt jutunk el a YouTube/Facebook-féle megosztó kultúrához, amikoris kiderül, hogy műteremtéshez nem is kell más, csak egy mobiltelefon kamerája és az azonnali megosztás lehetősége. De sajnos ez nem így van. Bár tény, hogy a megosztások új (dzsungel-) kultúrája jót tesz a valódi alkotórétegek felszámolásának, a teljes érték- és mű-relativizálásnak, ahol a csimpánz is lehet festőművész. Ellenben ha Zoránt kicsit átparafrazeálva nemcsak az okostelefonban hiszünk, hanem legalább a lézersugárban, akkor még igényelhetjük, sőt örömmel fogadhatjuk a valódi művészi mondandó hiteles megnyilvánulásait. De erről vitázzunk majd tovább egy másik cikk vagy másik lap keretei között...

Ám túllépve a szubjektivitáson és levetkőzve az élőzene egyszeri varázsát, felvételről figyelmesen újrahallgatva a játékot, már feltűnnek ideges zenekari bizonytalanságok, a trombitaszóló felvezetésében melléütött zenekari állások, maga a trombitaszóló tanácstalanságai vagy rögtön a szerző, Babos első hangszerérintésének furcsa dallamdöccenései (amire az épp csak bekezdett vendégdobos is azonnal segítőleg kapta fel fejét...) Miért írunk ilyeneket? Hogy párunkat ritkítsuk! Ugyanis Magyarországon nem nagyon szokás valódi kritikákat írni, annál gyakrabban megrendelt és üres promót. De halljunk csak tovább szót uraim...

 

László
László Attila, egy intelligens zeneszerző
László Attila saját darabját lendíti

Akik az előbbi csárdásnál korszerűbb zenére vágytak, azoknak mindjárt a második műsorszám szolgált a koncert – szerintünk – második legjobb darabjával. Érdekes mód ez is gitáros, a kiváló László Attila műve: Soul to Soul (Lélektől lélekig). Mint kidolgozottságában az este messze legigényesebb darabja, John McLaughlin szellemesen könnyed, brazilos szamba-világát idézte meg a nyolcvanas évekből. Mutasd a zenéd, megmondom milyen ember vagy. (Ez ragozható… mutasd a honlapod, megmondom milyen cég vagy stb.) Hát László Attiláról a következőket érdemes tudni. A mai napig fiatal ember benyomását kelti, aki ha évei számát tekintve nem is olyan élemedett, mint Billy Cobham, de mindenesetre hozzá hasonlóan örök fiatal. A szellem, úgy tűnik, frissen tart. Mert ő egy szellemes ember. Mint tudjuk, komoly tudományos képességekkel megáldott diplomás mérnökként, még az ősvilági Ki Mit Tud? versenyek egyikét megnyerve joggal, a Kaszakő zenekarban kezdett. Intelligens, komoly alkotópotenciállal rendelkező zeneszerző. Minden műve egy kis csiszolt, mérnökien kidolgozott gyémánt. Ilyen volt ez is. A darab érdekessége, hogy nemrég volt szerencséje eljátszani azt a MüPá-ban is, akkor épp Peter Erskine, egy hasonlóan nagy kaliberű élő dobtörténelem kísérete mellett. Nem véletlenül jegyezte meg koncert előtt, hogy annak filmfelvétele mellé szívesen elhelyezné a családi albumba azt is, amikor ugyanezen műve Billy Cobham segítségével csendül fel.

Szó mi szó, az előadás nem volt tökéletes, érződött a szerző megilletődött izgalma (emlékezzünk csak, mit írtunk Babos megnyugtatóan meggyőző színpadi kiállásáról), de ezt elnéztük neki, talán magunk is így cselekedtünk volna. Ami Billy-ben különösen szimpatikus volt (túl azon, amilyen embernek eleve megismerhettük a koncert előtt készült kimerítően mély >> interjú során), az az, ahogy tisztelni tudta magyar zenésztársait, és kitüntetetten az egyes számok alkotóit. Láthatóan rettentő jó érzéssel töltötte el az első szám – mint sodró mű – stabil professzionalizmusa. Ez neki is könnyebbé, élvezetesebbé tette a kezdést. A második darabban is feltűnt, ahogy szeretettel követi a művet, a közvetlenül előtte mély tisztelettel muzsikáló László Attila darabját. Soha rosszabb egymásra találást. (A szamba-darab spanyolos, McLaughlin-os epikus gitár vamp-je lehetőséget adott Billy-nek, hogy egy erre a célra hadrendbe állított közvetítőnek gyorsan elmagyarázza, pontosan mit is vár el a hangtól az első szám elborzasztó élményei után. De ez sem akadályozta meg abban, hogy gyermeki örömmel és szeretettel hallgassa a szerző gitárelőjátékát...)

Ahogy Babost Metheny-epigonizmussal hozzák hírbe (legalábbis egyesek), úgy László Attiláról elmondható (közhelyesen), hogy John Scofield nagy követője. Kétségtelen, hogy nemcsak intellektualitásában és hangszerkezelésében idézi meg az egykoron szintén Miles Davis mellett játszó művészt, de még fizikai jelenlétében is. Sajnos hiába a (jó) saját mű, hiába a kikezdhetetlen profizmus, talán az említett elfogódottság miatt (megértjük és beszámítjuk), szólistaként Attila ezen a liget-esten halványabb volt a megszokottnál.

 

Hogyan tovább?

Innentől kezdve bár egyik elhangzott darab sem volt kifejezetten rossz, de markánsan már semelyik sem tudott felcsillanni.

A harmadikként felcsendülő Vukán-darabot (Red Rock, azaz Vörös szikla, vagy inkább rákk, igazából a műsor egyetlen swinges és teljesen érdektelen darabja) Zsoldos Béla szintén vörös Red Dragon-ja (a Vörös Sárkány) ellenpontozta, az est hangulatával természetazonosabb, Steps Ahead-es hangulatban, Zsoldosnak halványan Mike Mainieri-t idéző vibrafonszólójával. Ezek után csendült fel a Csepreghy-féle Cajun (louisiana-i katolikus francia telepes-gyökerekre utaló cím) ódivatúan motorikus funk-szamba groove-ja, amelynek néha izgalmas hullámzásváltásait a vendég dobos láthatóan nagy élvezettel lakta be (szerintünk Billy ezt szerette a legjobban), hogy aztán a műsort ismét egy Zsoldos-örökbecsű (Steps Ahead-parafrázis) tegye kerekké, a Saxonor. A dramaturgiai hibák közül kiemelkedik ennek a záródarabnak a megválasztása, különösen a dobszólót követő tanácstalan zenekari monotóniájával, majd teljességgel érthetetlen, Haydn Búcsúszimfóniájára emlékeztető elkopásával, kiürülésével. Az szép, hogy így a szerző-zenekarvezető Zsoldos tehette le vibrafonján a már-már halálos viszketésig elismételt utolsó hangokat, ugyanakkor méltatlan és lehangoló volt nézni, amint közben Billy Cobham már értetlen és fásult arccal csomagolt...
Lélektől lélekig: László Attila és Billy Cobham a SzeptEmber Feszt 2011 színpadán
Cobham gyermeki öröme: Lászlót hallgatva

Mindezek dacára az említett korábbi Zsoldos-műben, jóllehet az sem egetrengető darab, a zárlatban egy pillanatra mégis felsejlett valami mennyei, patetikus felemelkedés, amely méltó volt a néha egészen szürreális népligeti délutánhoz, mely habár vállaltan volt vásári, mégis a hatalmas ősfák lombkoronáján átszűrt alkonyfényben, az alábukni készülő nap sugaraival, a színpadról szembe nézve ezzel a megnyíló, furán álomszerű képpel, a révült és hálás közönség ezres (több ezres?) szerető karéja felett, az dicsérete volt a muzsikának, mint az ember egyik legemberibb vonásának. És dicsérete volt a színpadon lévőknek név, nacionálé nélkül és mindazoknak, akik mertek nagyot álmodni, úgy, mint a Gáborok (a Gál és a Kleinheinz).

A művek kapcsán óhatatlanul adódik a megszólaltatás minőségének értékelése is. Cikkünk >> első részében már bizonyos vonatkozásokban kitértünk több művész teljesítményére (vagy annak értékelhetetlenségére), de most említsük meg a fúvósokat. A szigorú tekintetű Fekete-Kovács Kornél trombitás által dirigált szekció minden darabban a helyzet magaslatán állott. Jól megírt állások, tökéletes kivitelezésben. Egyedenként végigtekintve a szekción azonban nem hallottunk a korrektnél jobb szólókat. Ez a fiatal Jász András nem túl izgalmas altszaxofon játékát tekintve még elfogadható teljesítménynek mondható (lásd különösen az igen szerencsétlen módon a zárószám egyik csúcspontjának szánt szólóját), pláne ha bekalkuláljuk határozott színpadi kiállását is. Mivel a szerepe okán a produkció frontját alkotta és így fontos képbeli összetevőjét is jelentette a hitelességnek, legalább kiállásában bizonyosan nem bukott meg. Míg mások szerephiánnyal küszködve szerénykedtek, vagy fáradtan, esetleg izgatottabban voltak jelen, őróla egyet biztosan elsőre lehetett látni: ide való volt erre a színpadra. Egy zenész színpadi jelenlétét nagyban meghatározza az is, miképp viselkedik, amikor épp nincs szólama. Jász András, magatartás: jeles.

Fekete bár katarzissal nem ajándékozott meg, de említett dirigensi szerepkörénél fogva is hozta a formáját, a tőle joggal elvárt magas színvonalat. Megidézte a 2009-ben a pestszentimrei Sportkastélyban új zenekarával fellépő Eliades Ochoa (Buena Vista) fekete trombitását, aki hasonló eréllyel és hatékonysággal vezényelte Ochoa mögött a teljes salsa-zenekart. Halkan megsúgjuk: Billy nekünk kifejezetten nevesítette a trombitást, mint akire felfigyelt...

Csepreghy Gyula, akit nevezhetnénk akár a magyar Michael Breckernek is, ezúttal sajnos sem a kompozíciójával, sem a szólóival nem tudta beteljesíteni elvárásainkat, kifejezetten fáradtnak, fásultnak tűnt. Remélhetőleg ez csak múló állapot, és nem életszakaszának jellemzője. Pláne, ha tudjuk, amúgy ő sem akármilyen zeneszerző.


Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre!
Szólisták a köbön. Nagyításhoz kattints a képekre...

Csanyi Zoltán, a Nord-billentyűs, a koncert elektronikus hangvételéért volt felelős. Gyakran ő sem értette, mi is lenne a szerepe, de ezzel, ahogy említettük már, nem volt teljesen egyedül, és ez nem személy szerint volt az ő hibája (hibájuk). A Nord profi és jó hakni-hangszer, népi versmondóktól gyerekműsorokon át, a legmenőbb színpadok jazz- vagy rock-világáig elvben mindenütt jó szolgálatot tesz, például több behemóttal ellentétben kisebb nyűgöt jelent a cipekedő billentyűsnek, kevesebb macerát a szerelésnél, jó billentéssel, garantált sztenderd (sztereotip?) hangokkal megáldva. Valóságos hangszer-kaméleon (még ha nem is igazi Emulátor, csak egy levasalt verzió): ha kell, akkor Hammond, ha kell, akkor Moog, ha kell, kicsit Miles Davis-i értelemben felbigbandesített Fender-zongi, s bár valójában ez is, meg az is, de tulajdonképpen egyik sem. Két mozzanat mégis említést érdemel. Egyszer, amikor nagyon-nagyon háttérszereplőként, mégis számomra feltűnően, Robert Irwing (egy híres kései Miles Davis billentyűs) nívóján harmonizált (fenderesen-bigbandesen), Miles mellett éreztük magunkat (és Billy arcán is látszódott némi jó közérzet). A másik ennél definitebb, egyértelműbb. Ez pedig Zoli kvázi-szintetizátor szólója (a záró Zsoldos-darabban), amely kiterjedt volt, aranymetszésnél, a csúcspont felé haladva telítette meg feszültséggel az említett szürreális alkonyfényt. Az már hangszerelői baklövés, hogy a csúcspontot előkészítő briliáns Csanyi-szólót a fináléban Jász András jó esetben is csak etűd nívójú altszaxofon-szólója kötötte át a koncertzáró dobszólóhoz. Még ha a barátok és hozzátartozók komoly tapssal jutalmazták is a fiatal fúvóst. Pedig Billy kifejezetten elolvadt Csanyi virtusa alatt, a hangszer egy-egy stílusosabb felsikkanásánál, hiszen ezeket a Moog-frázisokat igen megszerethette a Mahavishnu hőskorszakában.
Bob Moog és az őt hallhatatlanná tévő Minimoog
Bob Moog pályája csúcsán legkedvesebb gyermekével a Minimooggal

Ezért is sajnáltuk, hogy egy ilyen képességű billentyűst, éppen most, nem egy valódi Moog-on hallhattunk viszont. (Nem úgy, mint ahogy egy mostanában a Mezzo tévén látható Marcus Miller-koncertfilmben az eredeti Miles Davis-darabok, a Tutu-világ felidézésében aktív szerepet kap egy kékes neonfénnyel fluoreszkáló hajlítókerekekkel felszerelt Mini Moog Voyager, Robert Moog mester utolsó műve a halála előtt.) Mert bizony, ahogy sok jó Hammond-hangszín idézés van égen, s földön, de a Hammond mellett sosem rúgnak labdába, na úgy volt éppoly messze a Nord a Marcus Miller-i Moogtól, hogy ahhoz képest Makó, de még Makaó is, Jeruzsálemtől csak egy kőhajítás. Persze Zsoldos jellemzően Steps Ahead-esre vett műveiben elgondolhatták a felek ezt egy amolyan Michael Brecker-féle szaxi-szintetizátornak is (EWI), annak ugyanis inkább elment ez az imitáció, vagyis egy szaxin imitált Moog imitációjának... Olvasóink ezen a ponton azt mondhatják, hogy ez már a nem létező káka esete a csomóval. Sajnos tévednek. A hangszer olyan, mint a festő ecsetje, a színei, mint a festék színei, és az igazi művek mű-mivolta sok-sok észrevétlen és hiteles rezdülés különös szervüléséből áll elő. Mondhatnánk: a „falura jó lesz” hozzáállás nem terem műveket. Persze a Nord messze nem falusi hangszer, és a notóriusan gyengén hallók számára megismételjük magyar nyelven is: Csanyi Zoli játékát az előbb épp feldicsértük. Csak árnyaltuk egy kis sopánkodással. Van ugyanis az a „jó”-ság, ami elsősorban egy bennfentesnek egyértelmű, és van az a fajta, amelyik lórúgásként mutatkozik meg, úgy, hogy bámészkodók és tátottszájúak is csak ámuldozhatnak rajta. A korábban taglalt Babos-szóló azért ért aranyat.

 

És a hang?
Kamerahíd Cobhamre fixálva
Figyelem, felvétel...

Billy Cobham emberi nagyságának egyik ékes bizonyítéka, hogy egyáltalán felment a színpadra.
Ha a szervezők véletlenül letöltötték a művész hivatalos honlapjáról azt a pdf-dokumentumot, amelyben a saját zenekarával való fellépésekről szólva a legapróbb részletre is kiterjedően leírja, hogy milyen technikai eszközökből kell megépíteni a koncert hangosítását, és minden ettől való eltérés szerződésszegésnek minősül, akkor be kell látniuk, hogy Cobham a magyar fél helyzetét is beszámítva mennyi mindentől eltekintett.

A hangosítás a magyar viszonyokat és a népünnepély-jelleget is tekintetbe véve átlagosként értékelhető. Nyilvánvalóan volt rákészülés, a megkövetelt komolyabb színpadi monitorkeverés és a profi fülhallgatós monitorozás is adva volt, a nézőtéren mégis gyakran küszködtünk az élvezhetőségnek magunkba való erős bemagyarázásával. (A magyar zenészek szerint a belső hang megfelelt, a közönség soraiban viszont néhányan a túl nagy hangerőre panaszkodtak.) De mit várnánk? Egy ilyen szerény költségvetésű fesztivál csupán egyik, bár talán legfontosabb programjáról volt szó, ahol csak a sztárszólista önmagában horribilis összeget emészthetett fel (állítólag és minden bizonnyal is), így ez a minőség még istenes kompromisszumnak tekinthető.

Sőt legyünk még igazságosabbak. Jártunk már sok fesztiválon és azon belül is sok jazzfesztiválon, nem egy országban és nem is egy kontinensen. Sajnos azt kell mondani, hogy a tömegrendezvények hangosításai a legfejlettebb civilizációkban is hagynak kívánnivalót maguk után. Olyannyira, hogy képesek a színpadon való zenélést megkísérlő emberi művész-alakzat produkcióját tudatosan vagy csak a helyzet kényszereiből, esetleg szuverén silányságból fakadóan, de mindenképpen szabotázsértékkel bíróan csaknem lehetetlenné tenni. Ezáltal persze jelentősen csökkentve a közönség felé kiáramló élvezeti értéket is. Ez tehát nem magyar sajátosság. Sőt az sem, hogy a „cuccokhoz” kényszer-árukapcsolással megkapható hangmérnöki (road) teljesítmények (de gyakran még a zenekarok „hozott” keverőemberei is képesek katasztrofális meglepetésekre) igen gyakran mű- és produkció-rombolók. (Figyelem: globális jelenségről beszélünk.) Láttunk már a világ legnagyobb jazzfesztiválján, nem Európában és nem sárdagasztó szabadtéren, hanem fennkölt operaházban, olyan hangosítást, ahol az első részben Zawinul, a második részben Wayne Shorter zenekarát mosták le a színről a hangmérnökök (a közönség fülhallásáról és az illúziórombolással bennük okozott kárról már nem is beszélve). Az említett nevek fajsúlyát figyelembe véve egykori Miles Davis-es kollégájuk, vagyis Billy sem véletlenül alkothatta meg a fentebb idézett szigorú technikai sillabuszát.

Ha visszanézzük a népligeti koncert első számának felvételét, rögtön láthatjuk, amint a doblegenda az elbizonytalanodott trombitaszólót hallgatva előre dől, majd döbbent ingerültséggel mutatja a monitorkeverésnek, hogy azonnal vegyenek vissza, mert megsüketül. Olyannyira, hogy a szám kíséretét megőrizve (lám, micsoda profizmus!), le is teszi az egyik verőt, hogy a felszabadult jobb kezével hatalmas gesztusokkal instruálhassa a hangmérnököket. Az apró arcrezdülésekből ugyanis nem tudták megérteni, mi lenne az azonnali teendőjük.

Nem folytatom, inkább maradjunk annyiban, egy közkeletű szólás kiforgatásával: hangról jót, vagy semmit...


Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre!
Fotó Háber, a lá Cortazar. Nagyításhoz kattints a képekre...

Hát a közönség? És Billy?

A közönséget a fentebb elmondottak persze nemigen zavarták. Folyamatosan és egyre lelkesültebben élte bele magát a nagy találkozásba, ami így, ha ráadás nélkül is (újabb hiányérzet), de vastapssal koronáztatott meg a végén.

Nagy Ferót, az említett sajtótájékoztatón tett ígéretének dacára nem láttuk a színpad előtt (mellett, mögött stb.) csápolni, de ez nem zárja ki, hogy legalább lélekben ott elegyedett valahol maga is. Ha mégsem tette volna, az az ő esetében bocsánatos, hiszen az esti megakoncert főszereplőjeként bőven volt mire figyelnie, ha másra nem, hát arra, hogy a rétesvonatról időben leszállva beugorjon a Dominium Vini borklubba magyar prémium borokkal töltekezni (módjával), némi esélyt szerezve ezáltal arra is, hogy borbirtokossá lehessen. Mert ezt is megígérte a sajtótájékoztatón Palotás János elnöknek.
Önfeledt öröm: (balról jobbra) Vukán, Csepreghy, Cobham, Csanyi, László, s takarásban még sokan mások (Lattmann, Jász ...)
A főpróba sikerült, de vajon lesz-e előadás?

A viccet (még ha az komoly is) félretéve és mindent összegezve azt gondolom, hogy a műsorszerkesztéssel kapcsolatos hiányérzetek és az egyéni szerephiányosságok oka a vendéglátó zenekar oldalán valamiféle félreértelmezése lehetett annak, hogy miképp próbáljanak meg teret engedni, mintegy szerényen félreállva, a nagy sztárnak. Holott önmaguk inaktiválása csak az összteljesítményt rontotta, ami viszont a vendégművészt is elbizonytalanította (bár őt nem faragták abból az elbizonytalanodó típusból), miközben igazi virtusra még akkor sem kapott lehetőséget, ha gyakorlatilag minden darabban voltak szólói. Illetve szerintünk csak szólókezdeményei, sőt igazi profiként volt, amiből egyszerűen kivonult, felfüggesztette azt, de igazán egyiknek sem tudta elkapni az ízét. Pedig már maga a nyitó Afrika-csárdás vége is eleve egy nagy dobszóló volt, ahol a zenekar illő módon jászolhoz vonult és tisztelettel körbeállta a Mestert. Az egész szóló azonban tanácstalannak tűnt, igazán profi megvillanása csak az a megoldás volt, ahogy a lezárását megszerkesztette, és ezzel a darab be is futott a zenekari zárlatába és a természetes közönségovációba. Viszont a „mutasd a kettő-négyedet, megmondom, milyen dobos vagy” elv jegyében a szám és a koncert olyan bődületesen izzó, jó tempóban kezdődött, hogy annál több támogatást a Babos-darab nem is kaphatott volna. Obligát módon persze a 2. (László) darabban is volt egy, az elsőnél hajszállal sikerültebb dobszóló, bár bizonytalankodó zárlattal. Ami feltűnő és kedves kép volt, az az a gyermeki élvezet, ahogy Cobham a szólóit lezárva visszatért társai közé, őket tovább szolgálni. A nagyon gyenge harmadik, >> Vukán darabban (ahol a lötyögős swing-felvezetés talán érdemibb tettvágyra és nagyobb szabadságra ösztökélte) már izgalmasnak hatott a dob-show, különösen, hogy a négy-verős játék ki is érdemelte ezt a titulust. A 4. (Zsoldos) darabot lezáró rövid dobszóló dramaturgiailag ült volna a himnikus emelkedés csúcspontján, de sajnos Cobham nem tudott élni a Zsoldos által ravaszul kiépített feszültséggel, itt a ziccert ő hagyta ki. Az ötödikként elhangzó Cajun-ban Csepreghy is teret nyitott egy kötelező számzáró vendég-virtusnak. Ám nem azért, mert épp ledőltek a kottapapírok és erősen kellett a záróleütésre figyelni, de ez a Cobham-szóló is csak a jókedv és a tisztelet okán érdemelte ki az ovációt, meg azért, mert minden hangja egészséges volt. Mohó kíváncsisággal követtük Billy lazán kiforgatott csuklójú beütéseit, gyermekien koncentráló ábrázatát. És a koncert legvégén aztán kiállt a teljes zenekar, hogy teret nyisson a Mesternek egy méretesebb, 3 perces nekigyürkőzésre, de ez a megmutatkozás sem ajándékozott meg bennünket a csodával, még a magyar zenészek tátva maradt szája és a nézők be-beordítozásai dacára sem.
Viszont teret adott neki, hogy szinte megszépülve, alámerülve lelke gyermeki tisztaságába, végre önmaga lehessen, megajándékozva bennünket az ihletett vele-való-lét bensőséges pillanataival.

És tudják mit? Míg egy dobos szerintem egyrészt nem azért van, hogy feltétlenül a szólóival kápráztasson el (bár ezt általában a legnévtelenebbektől is megkövetelik, történetileg már csak így alakult, hangszerspecifikus virtus), addig azt is számításba kell venni, hogy akármennyit is készült odahaza erre a szereplésre, és a magyar fiúk akármennyire is várták őt vacogó fogakkal (lásd a sajtótájékoztató videóját), és hiába nézték át immár együtt a hangszereléseket előző este a Zeneakadémián, ez akár tetszik, akár nem, mégis csak az együttjáték első nyilvános megjelenítése volt. Következésképpen a közönség ezen a koraestén ennek az ígéretes felállásnak a nyilvános főpróbáját láthatta, hallhatta. És olyan is volt. Sem jobb, sem rosszabb. Ezzel egyetlen résztvevőt sem akarunk megbántani, sem a színpadon, sem a nézőtéren, sem azok körében, akik ezt a koncertet összegründolták. Ez a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül való puszta fizikai tény, a maga kényszerű következményeivel. Ha ez a csapat egy tízkoncertes turné végső állomásán érkezett volna a Népligetbe vagy a Budapest Kongresszusi Központ (esetleg a MüPa) színpadára, minden bizonnyal egészen mást hallottunk volna. Talán briliáns felsőfokot. Így csak bíztató hangulatokat.

Billy Cobham: a szóló folytatódik. Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre!
Billy Cobham: a szóló folytatódik. Nagyításhoz kattints a képekre...

Nagytotál

Viszont a dobszólókon, meg a már jelzett párbajok hiányán túltéve magunkat, rögzítsük a lényeget: a Cobham–Lattmann ritmusszekció olyan alapot biztosított a zenei felépítményeknek, amilyen a nagykönyvben meg van írva. A Morgan Workshop által képviselt zenei irány bejött Billynek, jól állt neki, és meg tudta mutatni azt, amiért a legkeresettebb dobossá lett a glóbuszon: Elképesztően szimpatikusan és jól szolgálta a zenét, adott kikezdhetetlen alapokat a szárnyaláshoz. Végtelen profizmus, derű uralta színpadi jelenlétét. Szeretettel hallgatta zenésztársai játékát, szólóit, élvezte és finom mosolyokkal, fejbiccentésekkel díjazta a kompozíciós megoldásokat. De nem rettegett a szólamtévesztéstől, vagy a szerényebbre sikeredett szólóitól sem, sőt azokért a számvégi, illetve koncertzáró tapsok alatt bájosan kért társaitól elnézést és tett „isten bizony” fogadalmakat; bármilyen megingásból könnyedén vágta ki magát, nem hozta zavarba, ha véletlenül a legizgalmasabb pillanatban a szél lefújta a kottáját. Mindig is így képzeltük el a jazztörténet legnagyobbjait, az „USA-ság” zenei követeit.

A közönség amúgy érzékelhetően egy nagy részében szakmai volt, azon belül is számtalan tanítvánnyal (a zenekar a jazztanszak tanári állományának szép szeletét vonultatta fel, ráadásul ez a jazzszövetség ünnepe is volt, diákoknak „kötelező olvasmány”), továbbá fellépői, meg nebulói családtagokkal, izguló nagymamákkal, karon ülő kisunokákkal stb. Ugyanakkor biztos információink vannak arról is, hogy a főváros legtávolabbi kerületeiből is jöttek csoportosan Mahavishnu-rajongók, de élénken kamerázott a Kormorán – és még ki tudja hány – zenekar vezetője is...

És ez a közönség itt megtapasztalhatta, hogy ő is számít. A színpadon lévő tanár-muzsikusok összemérhették magukat a zenetörténettel (és nem buktak el), mi pedig mindannyian úgy általában, akárhol is álltunk, részesei lehettünk megint a csodának, amiről sokan megfeledkeznek, és ami a Pesti Zsibongó fennen hirdetett szlogenje is: részesei lehettünk a kortársak privilégiumának. (És ezt meg is mondtuk Billynek.) A találkozás vele (a VIP étkezősátorban Bartókról beszélgetve, és a színpadon), >> Pesti Laci bácsi alkonyfénybe vont óriáskertjében, körülvéve mindazzal, ami az emberi létben oly egyszerű és mégis nagyszerű, a gyermekzsivajjal, az ételek illatával, az ámuló, rajongó és magát katarzisba csalni engedő közönséggel, egyszeri volt, megismételhetetlen és felejthetetlen. [ Hamarosan megjelenő ] >> kisfilmünkkel és a művésszel készített >> interjúnkkal igyekeztünk valamit megidézni ezekből a mágikus pillanatokból azoknak, akik nem lehettek ott (bár senki sem akadályozta meg őket ebben), vagy akik csak (újra) ízlelgetni szeretnék mindazt, amit maguk is átéltek.

Ami igazán fontos, hogy Gál Gábor megmutatta: van út. Mi hajlamosakká váltunk egy nagy – nyári, vagy őszi, vagy tavaszi, de mindenképpen nemzetközi – turistacsalogató jazzfesztivált vizionálni a Népligetbe ődirektorsága alatt. Persze tudjuk, hogy minél több barátja van Budapesten a jazznek, annál több ellenséget és irigyet szerezne magának egy ilyen ötlet megvalósításával. A szerelemféltő harcok és a megélhetési zenélés fővárosában csak addig a pillanatig lehetsz kedves, amíg egy éhes szájat épp betömsz. Más azonban a város, a kerület és az ország érdeke, mint az bármely szűkkeblű, parciális képletekből kiolvasható lenne. Kellenek tehát az emelt fejű, művelt mecénások és városatyák, hogy Gábort (vagy a Gáborokat!) e tervében, ha volna ilyen, erősen felkarolják.
A mi szavazatunk (mellette) már borítékolt.
Gál Gábornak tehát csak annyit: várjuk a folytatást. Billy Cobhamet szintén várjuk. Vissza!

Zugabe...


Billy Cobham: farewell to Budapest. Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre!
Billy Cobham: farewell to Budapest. Nagyításhoz kattints a képekre...

Billy Cobham a Pesti Zsibongón

Nagyításhoz kattints a képre!

Cikkajánló


Pezsi Tipp!
A képsorok egyes kockáiból megnyíló kártyákon, hogy követhesd a koncert hangulatát, klikkelj az elsőre, majd a számítógép billentyűjének nyíl gombjával lépegess előre (nyílgombbal visszafelé is haladhatsz.). Egyszerre több kép is kinyitható, ekkor külön-külön klikkelendők és azok az egérrel vonszolva tetszőleges pozícióban elrendezhetők (kártyázás). Bezáráshoz kattints a képre, vagy csak simán 'Esc'...
[ Click on any image of the film-strips (gallery) and use the left/right arrow keys on your keyboard to enlarge and to scroll through the frames. You can open and drag more than one picture with your mouse... ]

A képek a készülő portréfilm kockái. 2011 © Pesti Zsibongó
Olvasta: 4268
Hozzászólások (2)Add Comment
Jó hír
Írta: Tárcanélküli, 2012.01.09. 16:42
Meglepően érdekes leírás. Így kéne kritikát írni. Vagy pedig sehogy. Ha már olvasásra adom a fejem a monitor előtt, akkor tiszteljenek meg azzal, hogy olyat kapjak, amiből meg is tudok valamit. A cikkíró szerint a Népligetben is számított a közönség. Ezek azért jó hírek bulvárországban
Hiányérzetem van
Írta: timur, 2012.03.30. 17:09
Hol van az ígért Billy Cobham interjú??? Meg valami filmről is szó volt... Amúgy

Szólj hozzá Te is!
kisebb | nagyobb szövegmező

busy
 
< Előző cikk   Következő cikk >
Ajánló

SzeptEmber Feszt 2011 Sajtótájékoztató

Nagy Feró esete a jazzdobbal és Gagarinnal...
A Pezsi blogger kamerája által a 2011-es SzeptEmber Feszt sajtótájékoztatóján rögzítettek 2. részében Gál Gábor fesztiváligazgató és Molnár József, a Budapesti Turisztikai Központ ügyvezetője arról szól, miként is kerül fel a Népliget az ország turisztikai térképére, miközben a Magyar Jazz Szövetség alelnöke a teljes Morgan Workshop nevében is érzékletesen "remeg" az érkezőfélben lévő világsztár Billy Cobham keltette izgalomtól. Zárszavában viszont Nagy Feró – aki celebként ma már szinte mindent tud és a rétesvonatra a csülkös pörköltig váltotta meg jegyét –, kollegájától, Zsoldos Bélától kikéri magának (is) a jazzdobolás Gagarinját...
[ Hotel Tulip Inn Budapest Millenium - 2011. augusztus 24. ]
Mozicikkünkben minderről >> bővebben...

Cikkajánló

 

REPUBLIC: Pozitív élmények sorozatban

Koncert-benyomások egy 15 perces filmetűddel...

 

A bor csodája

Zelnik József A NAGY SZERTARTÁS című megkerülhetetlen kötete, mely egy mély titkot is feltár...

 

Kepes András iskolái

Egy vérbeli újságíró szellemes önvallomása. Lehet tanulni tőle...

 

Libasültek

Márton-napra és azután...

 

Sütőtökszezon

A sütőtök a legolcsóbb téli vitaminforrásunk, de ha mindig sült tök formájában fogyasztjuk, hamar rá lehet unni...

 

Tök jó!

Sima vagy rücskös, kolbász vagy bunkó, repülő csészealj? Mindegyik tök, és mégis tök más...

 

Itt a világvége...

A világvége illemtana. Kell ez nekünk? A Meszlényi könyv kritikája...

 

Kelta zene, ír sztepp

Mi ez a tánc, fiatalok? Az 1994-es Eurovíziós fesztivál legnagyobb szenzációja...

 

Kisfarsangolunk

A hagyományos ünneprend szerint három farsangos időszakunk van: a kicsi, a nagy meg a zöld...

 

Ne köpd ki a szőlőmagot

A szőlőszem csodáit nagyrészt még ma is titok fedi...

Legfrissebb hozzászólások >>

Alábecsült kincsünk: a pesti Dagály fürdő
Gratulálok! Remek összeállítás, klassz képek.
Savanyú káposztából - változatosan
Vendégvárónak is kitűnő! Mi eleve imádjuk a savanyú káposztás palacsintát, amelynek a töl...
Az Állami lakótelep
99/4 ben laktam 1956 ig. Nagyapam (Simonffy Andras) ott lakot az elso napoktol. Sajnalom hogy lebont...
Kísértet járja be Európát
Valóban ilyen nagyszerű dolgok kiagyalására jött létre ez a nagy "ejrópai" álom? Nyilván ez...
Kísértet járja be Európát
És bizony a szabályozás (most éppen süti tárgyában) megint az Európai Unió jól fizetett hi...
Alábecsült kincsünk: a pesti Dagály fürdő
Azt hiszem a Dagály strand az emberi kapzsiság áldozata lett ,remélem hamarosan vissza szerzi a ...
Az Állami lakótelep
Szép napot kívánok mindenkinek én 1955-ben voltam elsős. iker öcsémel ferences de bátyánkis...
Az Állami lakótelep
Sziasztok! 1955-ben születtem a Telepen, sajnos, 1962-ben már elköltöztünk. De még sokat járt...

Pezsi blogger kamera >>

Kattints a képekre!

Pezsi Tipp!
Egy már nyitott kártya mellett, a balra és jobbra mutató billentyű-nyilakkal közvetlenül is lépegethetsz a filmek között, illetve egyszerre több filmkártyát is kinyithatsz, azokat tologatva elrendezheted. A lejátszás kezeléséhez vidd az egeret a film fölé...

Exkluzív

Billy Cobham >>
Kattints a képekre!
Nagyításhoz kattints a képre! Nagyításhoz kattints a képre!

Pesti kertek

Találkozás Pesti Lászlóval, a Népliget örökös főkertészével...

Pesti László írásai

Az első sorozat >>
Kattints a képekre!

Aki hallja adja át!
Pesti László, a Népliget örökös főkertésze és - ebben az első sorozatban állandó szerzőtársaként - Tarjányi Ferenc eredeti írásainak első sorozatát nyújtjuk át olvasóinknak. Az írások a "Pesti kertek" rovat szerves részei, melyeket Laci bácsi kérésének eleget téve teszünk közkinccsé. A cikkek és a kapcsolódó, Laci bácsi által rajzolt helyszínrajzok a fenti képek bármelyikére kattintva elérhetők. Az egérrel a képek fölé navigálva a cikkek, térképek címe is megjelenik ("alt tag"). A fenti állományt folyamatosan bővítve tesszük közzé, de az első sorozat teljes anyaga, összesen 13 írás, >> Varga E. Árpád-nak köszönhetően már elérhető a KIA Ökológiai Könyvtár >> honlapján...

Mozilla Firefox

Ajánlott böngészőnk
Kattints a képre!

Ajánlott böngészőnk - kattints a képre és töltsd le...

A leggyorsabb és
legbiztonságosabb böngésző.
Magyarul beszél és ingyenes.
Ráadásul mindent látni fogsz...

Töltsd le és installáld
pillanatok alatt!

Képforgó

berecz_LL.jpg