Pesti Zsibongó

Hogyan lehet megszelídíteni a politikát?

Vass Csaba

Pillanatok alatt együtt szégyenkezhetünk, mint valami sarokba állított háttérhatalmasság; leginkább szintén az inkompetenciánk miatt. Hasonló okokból nem lehet karnevál vagy álarcosbál a mai alkalom. A rejtvényfejtő vetélkedő túl bohó volna, ha sok is a megfejthetetlennek látszó talány. Műsoros est alkalmi fellépőkkel? De hát a sztárvendég itt tudja meg, hogy fellép? Díjkiosztó? Mégis inkább valamiféle konferencia, ilyent mindannyian láttunk már, minden jó lesz, ha a vége jó lesz? Most avatják a Vass Csaba Szabadegyetemet, és vizsgát tehetek a névadó munkásságából? Hát, ez nem lenne rossz, de engedtessék meg, hogy kisebb élménybeszámoló is tarkítsa az egyszeri felszólaló monológját itt, 2018 októberében.

A legrégibb kortársak egyikeként különleges lehetőségem és felelősségem van – ha csak néhány percben is – megnyilatkozni egy olyan ügyben, amelyet Vass Csaba megszemélyesít. Megszemélyesít, pontosabban átél és éltet, és őt magát is élteti az ügy. Éltesse az isten! Azt hiszem, jól értem őt, amikor úgy vélem, hogy számára azért fontos a mindenség és a mindenség tudata, hogy az ember helyét megtalálni benne mindenkor értelmes tevékenység legyen, igazi humanista szerep, amely felelős létének fenntarthatóságáért: az ember úgy személyesítse meg a mindenséget, hogy attól az nem lesz pusztán metafora a számára, és ezért az ember jól teszi, ha meg sem próbálja megszemélyesíteni az örökkévalót.

Szép és jóindulatú elgondolni, hogy a még nem nagy ember csak azért szertelen, mert mégiscsak nagynak képzeli magát. De csupán szertelen? És miféle nagyságot vél magának tulajdonítani? Lehetséges, hogy képzelt teljességéhez méri a mindenséget, és létrehozza az ennek megfelelő ellenszakralitást, autoszakralitást mindjárt az adekvát udvartartással?

A Köztársaság tér egyik 'békebeli' szeglete

A száraz jog nem az embert szolgálja ki erkölcs nélküliségével, erkölcsi közömbösségével vagy végletes erkölcsi relativizmusával, hanem az embergépet, a szabadrobotot, és mindenekelőtt a szoftverbirodalmat, mielőtt a száraz jog végleg kiszárad. Mintha a történelem folyamán az értelmiségi létet meghasonlottságra kárhoztatná a hatalom aszimmetriája, és ennek elviselésére a cinizmus hangolja át és szövi be az eszmét, úgyhogy lassacskán a cinizmus az intellektuális megjelenés kritériuma lesz, majd a valóságsokk ellenszere nélkül az értelmiség szkepszisben kimúlik.

Mi annak idején, indulásként közelről láthattuk, átélhettük a legkülönbözőbb hátrányos helyzeteket, saját otthonunk szűkös megélhetésétől kezdve számos barátunk kirekesztettségén át a közelünkben összeroskadt karrierekig. De közben azt is megtapasztaltuk, hogyan élik túl az egyének, családok, kisközösségek a rájuk mért sorsot, olyan emberi szokásokkal, természetes civilizációval, kialakult erkölccsel, ami élő példa volt számunkra. Csaba történetesen a Köztársaság tér – Mátyás tér – Kulich Gyula tér – Teleki tér négyszögében háromszögelt kora gyermekkorától, majd ez gyorsan kiterjedt a Baross térre, a Blaha Lujza térre és még serdülő kora előtt a Horváth Mihály térre, ahol viszont a Fazekas Mihály Általános és Gyakorló Gimnázium épülete állott. Közben persze edzésekre járt a Hungária körútra és kézilabda mérkőzéseket megvívni szerte a városban.

A Horváth Mihály tér és a 'Fazekas'

A Fazekas Gimnáziumban 1963 őszén kerültünk össze, azaz 55 éve. Vicces elgondolni, hogy még a huszadik század első kétharmadában. Mindenki a saját egyéniségét építgette közülünk, kicsit már erős volt a versenyszellem, a Lovász Lászlóék által fémjelzett legelső matematika-tagozatos osztály éppen fölöttünk járt, mi pedig, az általános osztály, egy folyosóra kerültünk a következő matematikus évfolyammal, s közben az egész épület az ifjú olimpikonok nyáron elért átütő olimpiai sikereitől volt hangos. Akkor már évek óta elitgimnázium volt a Fazekas, a mi osztályunkba is nehéz volt bekerülni, azonban az akkori légkör még semmiféle felsőbbrendű különállást nem sugallt, aminek áldásos hatása jól tükröződik volt osztálytársaink életművében.

Az első, amit Csabától tanultam, néhány sajátosan koreografált csel az osztály nyelvi tanulócsoportjai közötti „angol-német” futballmérkőzésein, valamint az önzetlen és sportszerű játék, ami egyéni eleganciáján kívül azért volt feltűnő, mert fizikai adottságaihoz hasonlókkal mások jobbára visszaélni szoktak, például a fent említett grundokon is. (Jómagam ezt a ferencvárosi üres telkeken tapasztalhattam meg.) Ez a látszólag jelentéktelen esemény azért emlékezetes, mert általános vonása maradt a karakternek, és ahogy egyre messzebbre tekintettünk, egyre inkább. Szokatlan volt az is, hogy igazán az érettségit követő években kezdtünk el barátkozni. Mindjárt olyan látványos formákban, hogy az végtelen csatangolásokhoz és merész – de teljesen józan – éjszakai beszélgetésekhez vezetett, mindenről, ami felfedezhető volt számunkra, és legalább annyira az észlelt problémákról, mint az adott világ varázsairól. Miért is nincs megoldása közös gondjainknak, ha minden adva volna hozzá?

A Nagykörút és az Üllői út feltúrt kereszteződése

Fekete Gyulával a csepeli munkásotthonban találkoztunk először, még diákként, mert az írásain kívül a népesedési vita kezdeményezőjét láttuk benne, aki láthatólag a bőrét vitte a vásárra, és erre közvetlenül bizonyítékokat kerestünk, mert ritka volt akkoriban. Habár szorgosan tanulmányoztuk a Mozgó Világ köteteit is…

Valamint beszélgettünk öreg csavargókkal, az évtizedekkel későbbi hajléktalanok őspéldányaival, de még a Rejtőn inneni világból. Emlékszem, Csabának igen tetszett egy teljesen lerongyolódott, igaz, szakállas és időtlenül vén figura megharcolt talpraesettsége, a szinte érintetlen diogenészi méltóság, amint órákon keresztül fejtegette ízes, gőzölgő világnézetét éjszaka, a metróépítkezés reflektorától kísérve, nagyhangon, az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésének gödre fölött, az úr 1970. esztendejének május havában.

A 70-es évek közepén volt Csabának egy fontos mondata négyszemközt: „Végre tudom, hová tartozom.” Ezt egy beszélgetés végén mondta, így nem kellett részleteznie, megállapítása a társadalmi minőséget érintette. De a „Felelj – innen vagy?” kérdésére is válaszolt. Évekkel korábban egyszer azt mondta egy zeneszámra egy másik utcasarkon, hogy „Ennél szebbet még nem hallottam. Ilyen szépet már hallottam, de ennél szebbet még nem.” Mint tudják, az ilyen kijelentéseknek megfelelően érzékeny pillanatban igen nagy súlya tud lenni, nyilván hozzá kapcsolva a többihez. 1970-ben például a BBC magyar adásán a canterbury-i angol zenekar, a Soft Machine harmadik lemezalbumának bemutatóját hallgattuk, és utána egyszerűen nem tudtunk megszólalni sokáig. Az ilyen kérdések és válaszok aligha nélkülözhetők a tudóssá érő személyiség kialakulásához, ha a tudós egyben gondolkodó és személyiség is.

Ez a klub, mint az ELTE Eötvös Klubján belül működő szerveződés, alapvetően a fazekasos osztály egyetemi polgárrá előlépett néhány tagja kezdeményezésére jött létre 1970-ben. Más egyetemek diákjain kívül szakmunkások és már végzettek, illetve feltalálók is tagjai voltak, és heti rendszerességgel működött, néha nyári szünetben is, a tanulóévekben különös intenzitással, aztán még 1980-ig. Saját mindenféle ötleteink jókedvű kifecsegésén túl, ami egyébként a minősített brain storming elnevezést is kaphatná, problémákra kerestünk alapvetően technikai megoldást, gyakran egész konkrét ügyekre összpontosítva. Elvi megoldást, mert a kivitelezés gondolata legfeljebb fáradságos saját-kísérletezés jóvoltából volt elképzelhető akkoriban.

Döbbenten tapasztaltuk, hogy egy-egy játékosan bedobott ötlet pillanatok alatt többször körbejár az egybegyűltek közt, és egyre komolyabban megformálódik a tárgyi megoldás. Mindenki hozzátett valamit a maga szakterületéről, esetleg fogyasztóként. Több száz ilyen „találmányunk” volt, kétségkívül megvalósítható, és azt is láthattuk, hogy a hírekben egyre-másra bukkan fel ugyanaz a gondolat a világ másik felén. Iparjogvédelmi tanfolyamot is szerveztünk magunknak a Jogi Kar segítségével. Miután pedig kollektív érdeklődésünk az ökológiai kérdésekkel egészült ki, minisztériumi segítséggel megszerveztük az első országos környezetvédelmi pályázatot; ez 1972 nyarán történt.

A családalapítás és egzisztencia-teremtés éveire mindebből a kapcsolatokon és az élményeken túl megmaradt néhány alapvető tapasztalat és tanulság mindannyiunk számára. Csak annyit emelnék ki, hogy fontosabbá vált számunkra a dolgok megoldhatósága, mint azt bebizonyítani, hogy úgysem lehet csinálni itt semmit. Szintén tartósan rögzült, hogy az együttműködés mekkora erőt és micsoda minőséget kölcsönöz a benne résztvevőknek, csupán ténylegessé kell válnia, senkinek a képességeit nem becsülve alá. Feltűnő volt, hogy az igazi emberi szükségletekhez érdemes – és lehetséges – életképes ötleteket találni, hogy tehát az innováció akkor igazán szerves, ha valóságos szükséglet kielégítésében találja meg tárgyát. És valóban, hogy miért nem valósulnak meg gyakran komoly problémákra megoldást kínáló elgondolások, ez nagyon összetett, máig feladatot jelentő kérdés. Egyébként pedig az újítás az életforma magától értetődő része lehet, és annál inkább kéne, hogy legyen, minél több megőrizni valónk volna.

Az Ötletklubból ránk maradt még az eleven és elfogulatlan viták készsége, az általános érdeklődés és a szemlélet. Vass Csaba tudományos pályája is ekkortól mérhető, jórészt még a tudatos felkészülés szakaszában, és az ökológiai indíttatás szépen egészítette ki a már majdnem kész elkötelezettséget.

Volt később egy másik ötletklubos jellegű képződmény is az életünkben, egy felnőtt sajtótermék, 1992 és 2010 között az Ökotáj nevet viselő, kulturális ökológiai folyóirat. Amíg volt, valóban jól szolgálta az eredendő sokféleségből sok munkával felszínre hozható egy igazságot maga is.

Volt egy közös barátunk, egy nemzedékkel előttünk járt, tudós közgazdász. A Magyar Nemzeti Bank elvi irányítási főosztályát vezette, amikor a jótett helyébe – jótét véletlen jóvoltából – megismerkedtünk, és ebből hamarosan külön társaság jött létre 1973 elejétől sok éven át. Többen az Ötletklubból kerültünk oda. Megismerkedhettünk közgazdászi és vezető bankári hitvallásával, készülő disszertációjának az akkori határokat ugyancsak feszegető szemléletével és téziseivel, sőt, ketten az Ötletklubból a dolgozat matematikai mellékletének kidolgozásában is részt vehettünk.

Két fontos tény miatt beszélek most erről. Tenner György a holokauszt túlélői közé tartozott, és csodálatos plaszticitással és szelídséggel mesélt nekünk később – éjszakákba menően – életveszélyben telt serdülőkoráról, és minden ilyen alkalommal egyre mélyebben idézte fel a részleteket. Azon a napon, amikor kiszabadult a gettóból, ragyogó napsütés volt, el kellett takarnia kezével a szemét, és közben a VII. szimfóniát hallhatta belülről, Beethoventől, mert a szabadságot jelentette számára. Beszéd közben most is a régi mozdulattal takarta el az arcát. Nekünk már volt elemi tudásunk a korszak történéseiről, családunk sem titkolta az eseményeket. De ilyen mély és közvetlen benyomás nagyon erősen hat a fiatal emberre, és bár erősen megviselt bennünket, már akkor úgy gondoltunk rá, mint egy kincsre. „T. Gyuri” észrevette rajtunk a hatást, és hálás volt érte, mondván, hogy ha ti ezt így át tudjátok élni, akkor megvan a remény, hogy sokakkal meg lehet értetni, és akkor nem fog megismétlődni, ami velem történt.

A másik fontos tény, hogy barátunk elsők között alkalmazta a számítógépet a maga területén, közvetlenül hivatali és tudományos munkájában, és ez nagyon különös eredményre vezetett. Még az elején, de már a belendülő fázisban érzékelte az ország eladósodását, elvi szinten rajtunk is tesztelte, hogy az lehetséges-e. A gondolatmenete és a leegyszerűsített számpélda azt mutatta, hogy igen. Nyilván ellenőriznie kellett a számolást, egyáltalán a módszertant, és vázolnia a folyamatot, mégpedig alternatív változatokban.

Ennél azonban jóval nehezebbnek bizonyult számára – mint aztán már csak jelzésszerűen elmondta –, hogy prezentálnia is kellett az eredményeket, miközben a vizsgálatra sem volt külön megbízása, egyben tudva azt, hogy politikailag nagyon kellemetlen az információ, amivel szolgálhat. Ez valóban fél évig tartott számára 1976-ban, a szakmai és kormányzati vezetés minden szintjén rendkívüli erőpróba volt, de tisztességes helytállását végül el kellett fogadnia a nagypolitikának is.

Más kérdés, hogy ezt követően az iránymódosítás szintén nem mellőzhette a direkt politikai motívumokat, az országnak így is dollármilliárdokat sikerült megtakarítani ahhoz képest, hogy a felismerés és intézkedés legalább egy évet késhetett volna. A személyes példa és e folyamat szakmai és szociológiai tényeinek vázlata ismét olyan tény számunkra, amelynek birtokában az ember megtanulhatja becsülni önmagát, és idejekorán rögzíti magában, hogy minden elemi bölcsességnek ára van, és az nem törleszthető hitelből.

Volt idő, amikor mindezen és más tanulságok, valamint számos újabb tudásanyag birtokában a már érett Vass Csaba egyszerre működött a tudomány, a politika és az oktatás területén, ezen felül civil mozgalmakban is. Ezek az idők a nagy változások évtizedei voltak, sőt, gyakorlatilag máig tartanak, voltaképpen az 1970-es évek közepétől, legsűrűbben talán 1985 és 2005 között.

Az idézettségen túl az is lehet egy mű sikere, ha sok értelmes, tisztázó, jóindulatú, előre vivő, reális kérdés vetődik fel benne vagy tanulmányozása közben, amelyet az írás tehát megválaszolni segít. Ha csak Vass Csaba írásainak láthatatlan bibliográfiáját tekintjük, arról sem állíthatja senki, hogy elég jól ismeri. Ki tudhat napjainkban az 1985-ös országgyűlési választások történetének és politikai tartalmának monografikus, nagy terjedelmű feldolgozásáról (a spontán jelöltekkel), amelyet annak idején nagy tekintélyű tudósok kértek tőle kölcsön és hasznosítottak, taktikai okokból hivatkozás nélkül? Vagy szintén jó példa a szerző ugyancsak publikálatlan filozófiai kandidátusi disszertációja, amelynek sikeres munkahelyi védése megtörtént a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében, de a folytatást meggátolta a hirtelen felgyorsult rendszerváltás. Ebben többek között a politikai rendszer új felfogása olvasható.

Evvel párhuzamosan Magyarországon elsőként írt a globalizációról, nem mint piaci jelenségről, hanem a létmódban, gyökereinél ragadva meg, folyamatszerűen, és elsősorban a jövő lehetséges kimenetelei iránt tájékozódva. Ezek a művei már ismertebbek lehetnek a tanítványi kör számára. Remélhető, hogy a demográfiai publikációk, illetve munkaanyagok sem kevésbé ismertek önök előtt. Vagy nyomon követhették erdélyi vizsgálatait, amelyek a Duna Televízió nézettségére vonatkozó felmérésekhez csatolva időben előbb megkezdődtek, mint Kopp Mária részben hasonló módszerrel folytatott, ma már eléggé ismert empirikus családtudományi kutatásai. A társadalom-gazdaságtan alapvonalai, a szakrális gazdaság kontra hatalomgazdaság vélhetően az a terület, amely ma Vass Csaba olvasói közül a legtöbbeket foglalkoztat, és az érdeklődés annak a valósághűségnek szól, amely a legkevésbé rokonszenvezőt is elgondolkoztatja. Mert annyi a kérdés.

Nem mellesleg a népfrontos idők derekán alakult ki az ott létrehozott műhelyben az elméletileg is igényes gyakorlati – civil! – társadalompolitizálás. Az 1980-as évek közepétől három választott testület: az Országos Családvédelmi Tanács, az Országos Cigány Tanács és a Társadalompolitikai Tanács jelentős társadalmi szférákban fejtett ki a rendszerváltást spontán előkészítő eredményes tevékenységet, alapvetően Vass Csaba koncepciója szerint és vezetése mellett.

Egyik eredmény például a Nagycsaládosok Országos Egyesületének teljesen civil megalkotása volt, amihez kitartó szakmai, erkölcsi és akkoriban ismeretlen pártonkívüli politikai nyomásra volt szükség, segítségként, hogy a Miniszterelnökség a még nem létező törvény hiányában engedélyezze az egyesületi működést akkor, amikor még sehol sem volt a rendszerváltás a láthatáron. A Cigány Tanács valójában a hazai cigányság első legális önkormányzati jellegű testülete volt, lényeges szerepet játszva a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége és a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége létrejöttében. A Társadalompolitikai Tanács pedig konszenzuskereső igénnyel indult eladdig példátlanul sokszínű testület, amely az események hatására kritikai hangvételű, nem nyilvános műhellyé változott, és leginkább a Fordulat és reform című tanulmány elkészítéséről és 1987. január végi megvitatásáról ismert.

Elképzelni is nyomasztó, mekkora bátorság kellett számára ezekben az időkben a rendelkezésére álló törvényes, hivatalos eszközökkel előmozdítani a rendszerváltó (később nagyrészt parlamenti) pártok megalakulását, mindezt saját felfelé ívelő szocialista pályafutása közben; vagy éppenséggel a szocialista újraszerveződés idején a reformköröket vezetni országosan. Mind a pluralizmust, mind a baloldali reneszánszot komolyan gondolván. A sikerek mellett rengeteg ellenséget szerzett magának megalkuvást nem tűrő kiállásával vagy irigyelt teljesítményeivel. Elhessegetjük még a gondolatkísérletét is annak, milyen hatalmi pozíciókig jutott volna ünnepeltünk – és akkor most nem ünnepelnénk itt együtt? –, ha nem az esetenként túl éles szembenállást választja, hanem az ugyancsak felkínált karosszékeket a perspektivikus ülőfoglalkozáshoz.

Volt már olyan, és van az úgy, hogy valakit ártatlanul büntetnek, Csaba ellen például leghatásosabb az elhallgatás. Ez ugye, mégsem elhallgattatás vagy régi vágású szilencium. Az igaz, hogy olykor a saját érdekében kéne kompromisszumokat kötnie, és aztán fegyelmezetten tartania magát e feltételekhez, a sok csalódás és egyéniségre szabott meghurcoltatás ellenére, jókedvvel, bőséggel. Nem is vitás, ehhez újabb adag hősiesség kell. A felhalmozott bölcsességet hozzáadva ez mégis lehetségesnek tűnik.

A tudományos szólásszabadság nevében Csabát rengeteg intrika érte, mind szakmai-személyi, mind politikai féltékenységből. Ezek miatt súlyos egzisztenciális, egészségügyi, magánéleti kockázatokat és terheket kellett elviselnie, többször életpályát módosítania kényszerből. Az ellenfelek sokszínűségük ellenére abban interferáltak, hogy hosszúra tárt karokkal minden hivatásától lehetőleg távol tartsák, s ha kell, onnan kibillentsék hősünket. Annyira azért nem voltak találékonyak, hogy minden további hőstettet megakadályozzanak.

A sokoldalú támadások persze nem kis részben abból a kényes szituációból adódnak, hogy a szerző és közéleti személyiség sokoldalú reflexei időnként irritációként érik az érintett közeget. A tudatos gondolati fejlődés kezdetei és továbblépései mindazonáltal egész természetesen alapozták meg azt a szellemi építményt, amely a létmód minőségének obszervatóriuma, és mint ilyen, távol áll minden agresszivitástól. Annál fontosabb építőeleme a pozitív szociális tartalom.

A kezdeti időszak közös felfedezései közé tartozott például a mindenkori képmutatás kettős beszéde a nyilvánosság színterein, nem különben a média nyilvánvaló, ám következetesen és harcosan letagadott mellékhatásainak szabályos rendszere a közönség elemi kontrolljának hiányában.

Feltűnő volt a piacra való minduntalan demagóg hivatkozás, miközben az egyszerű kereskedelem is csak féligazságokat igazolt vissza ebből. Amikor ugyanez a szabadság indulati szintű megfogalmazásainak terjesztésében is kezdte eluralni a közbeszédet, akkor ezen a példán megismertük a rábeszélőgép működését már néven nevezése előtt. Nem is lepett meg, hogy egy idő után a jelenséget a művelt korszellem képében láttuk viszont, és valahogy kezdett hódítani az az életideál, amely a jövőt a pilótajátékhoz hasonlatos stratégiák módján képzelte el.

A szabadságnak ez a birodalma azonban még annyira sem változtatta kulturáltabbá a vitákat, mint annak előtte, ezzel szemben új köntösben jelentek meg régről ismerős diktátumok, furcsamód éppen az ízlésben, mely azáltal lett vitán felüli, hogy meg lett mondva, és kész. A divat nem fellebbezhető, és majd „mindig szólva lesz”, hogy mi is a divat. A közösségi lény ugyanúgy nem vonja ki magát ez alól, mint az, aki éppen ez által válik egyéniséggé. Így mindenki determinált. És hát szívós kapcsolat érzékelhető mindezek és a legkülönfélébb emberközi hierarchiák között; erős várunk az érdemtelenség. Közben halljuk, hogy minden az emberért van. Nyilván nem mindegyikért – szólal meg bennünk a Fazekas-diák.

Saját szükségletünk

Jó volna, ha az volna az igényünk, mint amire tényleg szükségünk van. És ennek mentén mindent igényelnénk is, amire tényleg szükségünk van, illetve amit formálisan igénylünk, az valóban a kiteljesedést szolgálná. De legalább tudnánk róla, hogy a kettő mikor nincs fedésben! És ismernénk mindazt, amire tényleg szükségünk van. (Mondjuk: saját fenntarthatóságunkhoz, a békéhez, a megérdemelt megelégedéshez, közösségünk fenntartásához – de hisz mindez egyébként is szükségletünk!) Mindmáig tömegjelenség az, hogy a szükséglet és igény ellentétbe kerül egymással, egyre károsabb szenvedélyek adják az élet értelmét, „adnak munkát” egész iparágaknak, közben a sok irányú művelődés, képzés és tanulás inkább szükséges rossz, mint belsővé tett szükséglet a sokaság számára. Ne legyen illúziónk, ma sem igazán a szükségletek mozgatják a nagybani technikai fejlődést, hanem sokkal inkább a hatalmi vetélkedés, és tekintélyes elméleti szakemberek értelmezik számunkra ilyen alapon a történelmet, tapsolva a történelem vége előhírnökeinek.

Hogy nincs minden helyén a világban, közös megegyezésben együtt érzékeltük Csabával, és egyre inkább másokkal is. És hogy másképp kellene élni. De hogyan, és kinek hogyan? Erőszakkal nem lehet elérni, és hol van ez kimunkálva? Milyen árulkodó, hogy fogalmunk is alig van a békéről. „Naiv dolgok ezek, ott kezdődik a felnőttség, ha ezeket végleg kinövi valaki” – ez a szélessávú sugallat. Aki ezen mégis töpreng, az magára vessen, és legalább titkolja, mert bajkeverőnek fogják tartani, vagy megszállottnak. Másfelől az eszmélet nem nélkülözheti a meggyőződést és a távlatot, legyen az spirális, szinguláris vagy csak sima horizont. Néhány feladat tehát hosszú távon adódik a többi közt, akár mint vezérmotívum. A hogyan élni kérdése köznapian is ilyen; tudatosítani és vállalni kellene.

Csaba korán észrevette, hogy fogalmaink merev diszkrécióban vannak egymás mellé állítva, szemléletileg gyakran kizárják egymást, amikor pedig együtthatásaik is léteznek, folytonosságuk is és szerves fejlődésük volna jó. Nem arról van szó, hogy a háború és béke úgy jár együtt, mint a fény és az árnyék, hanem vannak szétválasztott, de összetartozó dolgaink. A részigazságok elterjedt kiszorítása és a kirekesztés egymást modellezik, erősítik, és az eredmény szinte hatalmi szóval tovább vezényli a fogalmi hasogatást; párhuzamosan a jelenség bürokráciája is osztódással szaporodik (újabb mondvacsinált kategóriákban).

Mégis, az ökológia analógiája – legalább kezdetben – megteszi, hogy ne bízzunk maradéktalanul az idegenné szabdalt világ kétségbeejtő örökkévalóságában, hanem kutassuk meg az integrálhatóság lehetőségeit és módjait; nyugodtan számolva korlátokkal is, ha a realitáshoz tartoznak. Végső soron a társadalmi egység a kérdés, párhuzamosan a személyiség újraegyesítésével, hogy tényleg jelentsen valamit az, hogy „egyetemes emberi”. Nem lehet vakhit kérdése ez sem, de olyan tanulság is van a történelemben, ami felhasználható e fogalmi, elméleti építkezéshez, amely nem rendelheti alá magát az objektív valóságszegmensként jelentkező, immár fenyegetésként és fegyverként is kiélesített technológiai fejlődésnek, hanem a társadalmi értelemben is szelíd és fenntartható technológiát kell támogatnia, s az is meglehet, hogy globálisan, de szupercentralizáció nélkül. Valami emberszabású, szolgálatkész gépet is alkotni a gépszabású ember helyett, aki csak szolgakész szolga, és az is marad.

Marokkói tanító

Csaba a maga területein ilyen ökológiájú, gondolati szöveteket hoz létre – foglal rendszerbe; minden további feladata is az eddigiekhez kapcsolódik. A mű törzsének folytatása nem teszi számára feleslegessé a hozzászólást meghatározó, aktuális kérdésekhez saját szemléleti bázisán, rendszerének próbájaként és népszerűsítéseként sem, valamint a rendszer kiegészítő részletezéseként.

Történetesen egyszerre szólhatna hozzá – csupán a lényeget illetően – a nemzeti alaptanterv-vitához és a kánon-vitához. Megemlítvén, hogy valójában a társadalmi műveltség megújításáról van szó, ennek folyamatos eljuttatásáról a közösségekhez és egyénekhez, nem csupán visszajelzéseket várva onnan, hanem forrást, tudást, készséget és javaslatot; megvilágítván, hogy a műveltség tartalma mi fán terem és mire való; hogyan lehet azt elsajátítani, és hogyan áll össze az a mindenkori dinamikus törzsanyag, amely a társadalom felhalmozott és megújítására szánt tudáskincse, ami eredményessé és egyénileg is elfogadhatóvá teszi az élethosszig tartó tanulást, vagy inkább az élethosszig tartó életet, miáltal a társadalmi munkamegosztásból az együttműködés lesz hangsúlyos.

Maga a törzsanyag kanonizált, akkor is, ha ez nem tudatosul. A művészet és a kultúra más elemei ilyen körülmények között más szemléletben és válogatásban fogadtatnak el, a szereplők is kiegészülnek, mert minden jogosult felfogásnak kell egymás mellett érvényt szerezni – és ezeknek valójában kiegészíteniük kell egymást. Mindezt tulajdonképpen maga a művelődés is előfeltételezi, eredeti célja szerint, megvalósulása arányában.

Ugyanennek a témának más leágazása, hogy miként lehetne létrehozni az európai alaptantervet, amelyre közös, a műveltségi elemek és a természetesnek ígérkező európai plusz identitásunk kedvéért szükség lehet. Itt azonnal felvetődnek ilyesféle megválaszolandó és távlatilag nyilván megválaszolható kérdések: ki állítja össze az európai alaptantervet, milyen kánon és legitimitás szerint? Milyen közös történelem-felfogás érlelhető ki mindehhez? Másik elágazása a témakörnek az élethosszig tanuló társadalom kérdése, mint elméleti és amúgy spontán is létező empirikus tény. Játékos kiegészítés: mit jelentene – vagy mit jelentsen! – az okostársadalom?

Más irányban egy ma sokakat foglalkoztató újdonsült versenykategória is ide kapcsolható: a szövegértés. Nem lehetséges, hogy a szövegértés gondja nem elsősorban olvasástechnikai probléma, hanem magának a szövegnek az értése, olyan kérdés, amelyet mindenekelőtt a koherens tudásanyag elsajátítására kell visszavezetni, és épp úgy része az adott tartalmak értelmes, értő közlése, mint mások írásbeli vagy szóbeli közlésének megértése? Ez esetben beszélhetünk felelős tartalom-szolgáltatóról és felelősségének tartalmáról is?

Egyre hiányosabb – és nagypolitikai vitákban ez faragatlanul visszaköszön – a demokrácia fogalma a nemzetközi forgalomban. Eredeti tartalma kiüresedik, ellentmondásai felszínre törnek, viszont egyelőre tabu a témák között. A demokrácia fogalmát valójában tartalmilag kell kiegészíteni, éspedig megvalósulásának feltételeivel együtt: ekkora társadalmi szakadékok szélén nem terem demokrácia, mert nem érvényesíthetők elemi normái sem. Ahogy versenyről is kár beszélni elfajultan, egyenlőtlen feltételekkel, majd eredményt hirdetni, hogy győzött a jobb (értsd: az mostantól a „jobb”, aki „győzött”).

Hallani, hogy a migráció hirtelen emberi jog lesz. Kár, hogy ezt a milliárdok ugyanúgy nem tudják mire vélni, és ugyanazért, mint korunk demokratikus hirdetőtábláit. Emberi jog nem tud egycsapásra keletkezni. És ki rejtegette eddig az emberek elől ezt az emberi jogukat? Ez most azt jelenti, hogy az uniós országok nem schengeni részét kivéve mindenki más várakozás nélkül átjuthat a schengeni határokon, kivéve a nem schengeni uniólakókat? Tulajdonképpen fürödni is emberi jog, íratlan szabály, és ebből következhetik-e az, hogy bárki kirángathat a fürdőkádból bárkit, mert neki mint idegennek sürgősebb? Nem kéne ilyen példákat hozni, ha nem láttunk volna sajátnak vélt terünkben sok hasonlót, bizony, élőben. És még azt sem mondjuk, hogy maradjon mindenki veszteg a helyén. De a számtalan meg nem gondolt gondolat története elég intő példát fog össze a tanuláshoz.

Milyen feltételekkel emberi jog az emberi jog? Van-e az emberi jogok közt hierarchia? Ki dönti azt el? Marad-e szuverenitás és autonómia azok után, hogy mindent elönt az emberi jogok akciós értékesítése? Az emberi jognak asztalánál mind egyaránt vehet? Ha csakugyan jog végre nem kötődni röghöz, van-e joga másnak nem befogadni őt? Nem tűnik-e úgy, hogy további emberi jogok megalkotására lesz szükség? Hogy teljessé kell tenni az emberi jogokat, mind a lét teljességére vetítve, mind az érvényesíthetőségük feltételeit megteremtve, kölcsönös viszonyukat és korlátjaikat tisztázva? És azt sem globális egyöntetűséggel, hanem türelmesen. Szabad-e másképp szabadnak lenni, mint ahogy tankönyvileg megkövetelik?

Ám nem kell és nem is szabad mindig csak a legnagyobb ügyeket felidézni, ha az egész emberről van szó. És jó is, ha a nagy egésszel foglalkozó ember maga is egész. Mindenkinek tetteiből és az átélt történetből áll össze az életműve. Érdemes Csaba múltjából egyszerűnek látszó epizódokat is felidézni, mert sok tekintetben koncentráltabban jelenik meg bennük a lényeg, mint a szokásos életrajzokban.

Csabával „szórakozni” is jó volt, bár sosem volt olcsó mulatság. Éppen bemutatták, amikor hármasban megnéztük feleségemmel és Csabával Andrzej Wajda filmjét, a Dantont úgy negyed százada. Jelentős, de nehéz lelkű film volt, azóta sem sokan törődnek vele, holott a filmtörténet-írás adós a feldolgozásával. Amint kijöttünk a vetítőből, Csaba nyomban elemzésbe kezdett ott a Körúton, és jó fél óra múlva ért a végére, megszakítás nélkül. Nem volt, aki megszakítsa, mert annyira kidolgozott műelemzés volt, amit előadott, mintha az eredeti stábból jött volna, ahol értelmi szerzőként foglalkoztatták. Sokszor jut eszünkbe idehaza ez az emlékeinkben élő fél óra: úgy lehet, hogy ez a szerep is a barátokra tartozik.

Vass Csabáé továbbra is nyílt életpálya. Sokféle értelemben a java még hátra van, nemcsak összefoglalásként. Bátor ember, aki ma szakrális gazdaságról mer beszélni az ellenszakralitások vicsorgó szeretetéhsége közben. De alighanem a fő tennivaló az átmenet elvi kimunkálása lesz, ha már elég jó kezdeti fogalmaink vannak a célról, hogy hová kell, lehet, érdemes tartanunk. Ez hosszú, nemes, nem minden pillanatban reménykeltő feladatnak ígérkezik, csak éppen elkerülhetetlen; és valójában nem egy ember műve, hisz nem is egy korszaké, de az első irányjelző lépések és a fogalmi-módszertani útmutató jelzések meghatározók lesznek. Először persze át kell jutni a tű fokán a tevével, ez nem azonos a féregjárattal, de még lehet róla szó. Olyan volna ez, mint a berlini nagy fal? Vass Csaba, a régi harcos, békében harcedzett katona csak kell, hogy tudja ezt.

Mit tanulhatunk még Vass Csabától? Tehát legelőször is méltóságot és tartást. Ahogy a méltóságot megteremti. Vagy ezzel együtt azt, hogy mindig meg lehet beszélni közös dolgainkat – mintha lenne saját okos gyülekezetünk –, sőt, rendezni is lehet végre őket. Társaságában csodálkozni is megtanulhatunk, aki pedig már tud, az még jobban csodálkozik, mert egyszer csak hirtelen többet lát. Bebizonyosodik, hogy az sem elveszett ember, aki Vass Csaba barátjának mondhatja magát...
Én legalább is ezeket tanultam, és most itt tartok.

Vass Csaba Hármaskönyve a globalizációról

• Míg élők közt leszel élő >> (pdf)
• Eff Lajos: Utószó

• Zelnik József: Dante fátyla
• KádÁRKÁDIA
• Igaz bor
• Bókay Árpád memoárja
• A világvége illemtana
• Saul Bellow: Napjaid gyümölcse
• Testi-lelki kezelés
• Kiégett orvosok, bizalomvesztett betegek
• Rovott múltunk emléktára
• Kepes András iskolái
• Pesti kertek >>

Hozzászólások (0)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése